- Ilyen sok előadás után nem válik unalmas feladattá a Kékszakállú Juditja?
- Dehogy! Bartók zenéjének színvilágát kimeríthetetlennek tartom. Operája minden alkalommal kínál valami felfedeznivalót. Úgy vélem, a teljes megismerés terén még csak a harmadik ajtó környékén járok... S egy előadás hangulata mindig változó. Függ attól, ki a karmester, ki a partnerem, milyen a közönség. Így az interpretáció új árnyalatokat, eltérő értelmezéseket kap. Érdekes élményem volt egyébként ebben a szezonban, hogy énekeltem Dvorak Requiemjében, s éppen az a karmester vezényelte, akivel közel két évtizeddel ezelőtt, még a Bécsi Staatsoperben keltettük életre ezt a darabot. Sok éve énekelem már Juditot, rengeteg kiváló partnerrel adtuk elő Bartók operáját, de az egyik legvarázslatosabb előadás a tavalyi, a New York-i Lincoln Centerben rendezett produkció volt, amelyben Kékszakállút Polgár László alakította, s a darabot a Fesztiválzenekar kísérte, Fischer Iván vezényletével.
- Mitől volt más ez az előadás, mint a többi?
- Nehéz megmondani. Az ember nem tudja, mikor és miért történik meg a csoda. Remélem, most is hasonló estében lesz része a magyar közönségnek. A Művészetek Palotájában színre vitt produkció különleges lehet. Nagy várakozással tölt el, hogy milyen szemmel látja egy filmrendező, Mundruczó Kornél Bartók egyetlen operáját, ő ugyanis ennek a szcenírozott koncertnek a rendezője. Az esten a Kékszakállú mellett A csodálatos mandarin hangzik fel.
- Ön milyennek látja Juditot?
- Kíváncsinak, törekvőnek, nyughatatlannak. Igazi nőnek. Ha azonban az ember valóban követné a példáját, és minden ajtó mögé benézne, akkor vagy nagyon szomorúvá, vagy nagyon csalódottá válna. Nem kell mindig mindent tudni. Hagyni kell felderítetlen titkokat. Judit bátor nő, s bár a Kos jegyében születtem, én nem vagyok ilyen merész. Nem akarok minden ajtót kinyitni...
- Most is Polgár László a partnere, akárcsak New Yorkban, az együttes azonban a Filharmóniai Társaság Zenekara. A Művészetek Palotája után másnap, hétfőn is megismétlik az előadást, de akkor már koncertszerűen, az Operaházban.
- Örülök, hogy Kovács János dirigálja az esteket, hiszen vele sokat dolgoztam annak idején, amikor tíz esztendőn keresztül az Operaház tagja voltam. Rengeteget kaptam a dalszínháztól, számos lehetőséget, és mindez segített elindulni a pályán.
- Az utóbbi néhány évben azonban nem lépett pódiumra az Ybl-palotában. A következő évadban találkozhat önnel a hazai közönség?
- Igen, az új vezetés már ebben az évadban felkért a Tannhäuser Vénuszára, sajnos azonban nem tudtam elvállalni, egy már aláírt szerződés miatt. A két Bartók-előadásra viszont még azon az áron is igent mondtam, hogy ezért a Metropolitanben le kellett mondanom az első négy Parasztbecsületet. Fontos ugyanis számomra, hogy időről időre a magyar közönség előtt is szerepeljek. S a tervek szerint a jövő szezonban, decemberben újra énekelek az Ybl-palotában. A Don Carlos felújításában Ebolit alakítom.
- A New York-i MET-ben éppen tíz évvel ezelőtt debütált, a Werther Charlotte-jaként, de igazán az utóbbi években lép fel gyakrabban a tengerentúli teátrumban.
- Pedig tartottam tőle, hogy soha többé nem hívnak, miután kétszer utasítottam vissza az ajánlatukat. Először Dorabellára kértek fel, én azonban azt éreztem, ebben a szerepben nem tudnám az igazi erősségemet: az egyéniségemet, a színészi játékomat megmutatni. Így nem vállaltam. Aztán a Delilát alakíthattam volna, Plácido Domingo partnereként. Ezt is visszautasítottam, mert még sosem énekeltem kisebb színpadon, s úgy véltem, egy ilyen szerepben nem szabad rosszul bemutatkozni. Azzal ugyanis elvágom annak a lehetőségét, hogy visszahívjanak, én pedig mindig hosszú távra tervezek. Ezután biztos voltam abban, hogy soha többé nem érkezik felkérés a MET-ből... De hívtak, A végzet hatalmának Preziosillára. Azért vállaltam, mert úgy éreztem, ha ezt is visszautasítom, akkor leír engem a MET. A szereposztás is kiváló volt: Deborah Voigt, Salvatore Licitra és Samuel Ramey, s engem nagyon inspirál, ha jó kollégákkal énekelhetek. Nem szeretek egyedül lenni a színpadon. Nagy sikert arattam, s ezután érkeztek sorra a visszahívások. A szezont tavaly ősszel is a tengerentúli teátrumban kezdtem, a Salome Heródiását énekeltem. S bár nem álomszerep, nagyon jó alakítássá lehet tenni. Érdekes volt a koncepció, jelentős színészi játékot kívánt, részegre kell innom magam a darab végére. A produkcióm nagy tetszést aratott.
- Azért a zeneirodalom elkényeztetett szereplői a szopránok. Sosem vágyott erre a hangfajra?
- De. Sokat gondolkodtam azon, milyen könnyű a szopránoknak. Elég, ha valaki szép és jól énekel, s máris kapja egymás után a primadonnaszerepeket. Így egyszerű dívának lenni. Bár a dívák között is van különbség, hiszen akadnak az igazi művészek és a vokalisták. De a szopránszerepek lelkileg is nagyon vonzanak. Olyannyira, hogy volt olyan, amelyet el is énekeltem, de csupán egyszer. Az embernek ugyanis meg kell tapasztalnia a határait. Élveztem a Donna Elvirát, de hiába kaptam rá mindenhonnan felkérést, nem léptem benne színpadra többször. Lady Macbethre is hívtak. Megtanultam, három hónapot dolgoztam rajta, majd azt mondtam: nem. Egyébként is, amikor az egyik Aida-előadáson akkora sikert arattam, hogy a kritikák azt írták, nem értik, miért nem Amnerisnek nevezik ezt a darabot, arra jutottam, nem is olyan rossz mezzónak lenni.
- Látom, szereti a kihívást és a különleges feladatokat...
- Szívesen bővítem a repertoáromat. Az évad következő hónapjaiban spanyolországi koncertturnéra megyek, Santuzzákat énekelek Cagliariban és Palermóban, a Veronai Arénában folytatom a Carmen-sorozatomat, s bemutatkozom Amnerisként is. De legjobban talán a brüsszeli, különleges feladatomat várom. Rajzfilm készül ugyanis az Aidából, s ebben a filmben én kölcsönözöm Amnerisnek a hangom. Ezt nem hagynám ki semmiért.
- Kerek évfordulót ünnepelhet idén, hiszen éppen negyedszázada van a pályán.
- Ez alatt az idő alatt két karriert is felépítettem. Kezdtem lírai mezzóként, aki A rózsalovagban Octaviant énekelt vagy Komponistát az Ariadnéban. Ennek a periódusnak egyébként a MET-es Werther volt a koronája... Ebben az időben az volt a nagy vágyam, hogy Richard Strauss szerelmes hősét a Wiener Staatsoperben is életre keltsem. Azt mondták azonban nekem, ezt a szerepet ott csak németajkúak énekelhetik... De végül rendszeres vendégévé váltam a teátrumnak, s olyan partnereim voltak, mint Felicity Lott, Anna Tomowa -Sintov, Barbara Bonney vagy Edita Gruberova. S akkor azt éreztem, elértem, amit akartam. A kisfiam születése után nem sokkal pedig a drámai mezzo karrierem következett. Ennek az első, jelentős állomása a Parasztbecsület Santuzzája volt. Amit aztán követett az Eboli, az Amneris. Erre a periódusra adtam magamnak jó tíz évet. S már most igyekszem építeni a harmadik, Wagner-szakaszát a karrieremnek. Elkezdtem Kundryt tanulni, másfél esztendő múlva éneklem a berlini Deutsche Operben. De ezt, a következő időszakot már a prémium éveimnek tartom, s Wagner mellett megtartom az eddigi repertoáromat is.
- Meglep, hogy a bel canto darabok után szívesen énekel zenedrámákat...
- Wagner világához technikailag, érzelmileg és színészileg is fel kell nőni. De például a Tannhäuser Vénuszának gyönyörű frázisait akkor lehet jól énekelni, ha valaki képes a bel cantóra is. A mai napig járok kontrolláltatni a hangom, a technikát ugyanis nagyon fontosnak tartom. S addig, amíg énekelek, ez nem is fog változni. Számos csillagot láttam már néhány évig tündökölni, majd nyom nélkül eltűnni. Én másfajta pályára törekszem. Nekem bevált a "lassan járj, tovább érsz"-bölcsessége. Így már a 2012-es esztendőre is akad jócskán felkérésem. S az már a karrierem elején megfogalmazódott bennem, hogy nem elég szeretni az énekelést. A művésszé válás folyamatos küzdelem, munka eredménye, s én nem énekes, hanem művész akarok lenni.
