„Nem árt néha kicsit lebegni” – Balássy Fanni és Kiss László civil és írói mindennapokról

Kedves Fanni és László, beavatnátok a Kultúra.hu olvasóit, hogyan kezdődött az irodalmi pályátok?

László:
Sok gyermekkori olvasással, fogalmazásokkal magyarórán, majd jobb híján sok
olvasással az egyetemen. Aztán sikerült írnom egy olyan novellát, ami egy
szerkesztőnek is tetszett. Ez a szerkesztő Dérczy Péter volt. Az Élet és
Irodalomban debütáltam.

Fanni:
Ez az út valószínűleg mindenki számára az első kézbe fogott könyvnél vagy az
első dicséretet kapott fogalmazásnál kezdődik. Én az általános iskolai tanító
nénimnél, Rózsika néninél debütáltam.

Mindketten Gyulán születtetek. Milyen
ennek a szép kisvárosnak a szellemi levegője, kulturális élete?

László: Amikor a 48-as klub még létezett,
együtt lélegeztünk a kortárs könnyűzenével. Ez hiányzik, ahogy a Petőfi mozi
bezárása is nagy érvágást jelent, de irodalmilag mindig inspiráló volt a közeg.
A Bárka folyóirat szerkesztőségének tagjai közül többen gyulaiak, és a színházi
kínálat is értékes.

Feltételezem, hogy az irodalom
szeretete hozott össze benneteket.

Fanni: Meg Woody Allené és a Monty Pythoné.

Fanni, a debütköteteddel, a Tilos az Á
Könyveknél napvilágot látott, Hol is kezdjem című ifjúsági regénnyel
felkerültél az első kötetesek számára alapított Margó díj shortlistjára. Mi
inspirálta ezt a munkádat?

Fanni: Fontos volt számomra, hogy olyan regényt írjak, amelyben egy tizenéves lány vagy adott esetben fiú megláthatja, hogy nincs egyedül azokkal a problémákkal, amelyekre hajlamosak vagyunk a középiskolás évek alatt a legégetőbbekként, legkellemetlenebbekként, legnyomasztóbbakként tekinteni, holott sokszor csak a fejünkben nagyítjuk fel a jelentőségüket. Olyan regényt szerettem volna írni, amit én is szívesen olvastam volna az elveszettségnek abban az időszakában.

László, te tanárként és szerkesztőként dolgozol, és íróként
is ismertté váltál, nyolc kötetet jegyzel. Egyszer azt nyilatkoztad, egyre
nehezebb összeegyeztetned a különböző munkáidat, mert fizikálisan is próbára
teszik az embert. Melyik a
legfontosabb számodra közülük, és miért?

A tanítás hamar életformámmá vált, és az is maradt. Még
most, 22 év hajtás után sem érzem jelét a kiégésnek, azt viszont nagyon is
érzem és látom, hogy az oktatás szerkezete a mostani formájában sokáig nem
tartható fenn: szép lassan kivégződünk mi, tanárok. A helyzet sürgős
orvoslására van szükség. Egyszóval tanítani a legcsodálatosabb dolog a világon.
Máskor meg az a legcsodálatosabb, amikor elkészül egy jónak érzett próza. Nem
árt néha kicsit lebegni a föld felett.

Fanni, egy interjúban arról vallottál, hogy hajlamos vagy a
szétesésre, lustálkodásra, és hogy talán még tanulnod kell az önfegyelmet, ami
az írói lét egyik fontos alappillére. Kíváncsi vagyok, hogy számodra az írás
életprogramot jelent-e. A „civil” foglalkozásoddal kapcsolatban nem találtam
információkat. Mivel keresed a kenyered?

Erős a hajlamom a szétesésre, és sajnos még nem sikerült magamévá tennem, hogy a prózaírás nem az ember pillanatnyi hangulatától függ, hanem szigorúan vett munka. De hogy életprogramot jelent-e? Az olyan tudatosságot feltételezne, amellyel még nem rendelkezem. Civilben műfordító vagyok, gyermek- és ifjúsági irodalmat fordítok a Manó és a Menő Könyvek számára, valamint a Líra nemrég elkezdett, A világ filozófusai című sorozatának egyik fordítója vagyok, amire kifejezetten nagy szakmai kihívásként tekintek.

László, egyszer azt nyilatkoztad, hogy szívesen beszélsz a
korai műveidről. Milyen szövegek voltak, miről szóltak, és milyen
visszajelzéseket kaptál rájuk?

Első könyvem, a Szindbád nem haza megy jókedvű kötet volt, talán mert egy jobb kedvű korban született, és több parodisztikus szöveget is tartalmazott. Nem tudom, mikor említettem, hogy szívesen beszélek a pályakezdésem írásairól-köteteiről, de ma már számos hibájukat látom, például a Szindbád-kötet novelláit is másképp rendezném. Ennyi haszna a rájuk gondolásnak mindenképpen van. De nem szívesen fürdőzöm a múltban. Jobb arra gondolni, hogy épp min dolgozom – még jobb írni, csinálni, haladni vele.

Fanni, az induló köteted milyen megfontolandó visszajelzést
vagy kritikát kapott?

A szakma és az olvasóközönség visszajelzései mindenképpen
hasznosak voltak, az pedig különösen jólesett, amikor megtudtam, hogy a regény
valakinek könnyebbé, vidámabbá tette a napját. Ez volt a leplezetlen célom.
Viszont egy kritikai megjegyzés kifejezetten sérelmezte a hajlott koromból
adódó anakronizmusokat, és azt, hogy a regényben a Bridget Jones naplója az alapvetés. De én nem szeretnék olyan
világban élni, amelyben a Bridget Jones
nem alapvetés.

László, tőled is hasonlót kérdeznék, és
azt, fontos-e számodra a műveid recepciója.

Persze, nagyon. Érkezzen bárhonnan, mondjon bármit, fontos
az olvasói reakció. A fióknak nem szívesen írnék. Az első könyvemet illető
egyik legérdekesebb kritika Tarján Tamásé volt, aki dicséretbe burkolta a
kritikai meglátásait. Előbb „bedőltem” és lelkendeztem, utóbb szégyelltem
magam, hogy milyen naiv és önhitt voltam.

Fanni, egyszer elmondtad, hogy
Lászlóval, férjeddel alkotótársak is vagytok. Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Ő az íróasztalnál, én a hintaszékben, püföljük a
billentyűzetet, a végén pedig átolvassuk egymás munkáit, és beszélgetünk róluk,
ötletelünk.

László, egy interjúdból önkényesen
kiragadtam azt a gondolatot, hogy„csak vesztesek lehetünk”. Hogyan értetted
ezt?

László: Herczeg Ákos, amikor a Ki mondta, hogy jó volt című kötetemet
Debrecenben bemutattuk, megkérdezte tőlem, hogy mit értek hamis nosztalgián.
Akkor jött elő belőlem ez a hívatlan bölcsesség, és a nosztalgiához köthető
öncsalásra utaltam. Nem vagyok jó elengedésben, és nehezen fogadom el, ha
valami elmúlik, vagy valamitől búcsút kell vennem. De előbb-utóbb mindennek ez
a vége.

Fanni, egy beszélgetésben elárultad, hogy megragadnak
azokról a testünkbe kódolt, genetikusan öröklődő hibákról szóló szövegek,
amikkel szemben tehetetlenek vagyunk. Mi indokolja ezt az érdeklődést?

Fanni: Szerintem ez az érdeklődés nem unikális, mindenkiben ott rejlik valamilyen formában. Figyeljük a szüleinket, nagyszüleinket, hallgatjuk a történeteket a dédszüleinkről, és az ő tükrükben kezdjük szemlélni magunkat. Keressük, hogy mit hozunk belőlük: milyen vonásokat, tulajdonságokat vagy éppen betegségeket. Vajon mi is úgy fogunk megöregedni, mint ők? Meg fogunk-e egyáltalán öregedni, vagy valami közbeszól? Mostanában egyre gyakrabban nézem magamat ebben a tükörben.

Milyen szövegeken dolgoztatok a Magyar
Írórezidencia program időszakában?

László: Fanni kisprózagyűjteményen, én pedig egy világháborús regényen. Reméljük, hamarosan az olvasók kezébe kerülnek.

Fotók: Belica László Gábor/Kultúra.hu