Mit gondolt gyerekkorában a halálról?
Amikor a nagyapám meghalt, még óvodába jártunk a húgommal a Rózsák terére, és a nagyanyám mindig eljött értünk. Aznap mondta, hogy nagypapa rosszul lett, vért hányt, kórházban van, és imádkozzunk érte. Nem lehetett megmenteni. Gyomorvérzése volt.
Idős volt?
Nem, 54 éves. Apám adott neki vért, de nem lehetett megmenteni. És ezt a halált valahogy tudomásul vette az ember gyerekkorában, hat és fél évesen nem volt olyan megrázó élmény. Nem gondolkodtam sokat rajta. Aztán később, amikor kitört a háború, arra gondoltam, hogy az első háború négy évig tartott, ez is négy évig fog tartani, és ha apám a frontra kerül, akkor esetleg elesik – ez borzasztóan rossz érzés volt. Ettől már volt halálfélelem. De nagyon erős és megdöbbentő halálélmény az volt, amikor egy munkás beleesett az olajtartályba, és nem lehetett megmenteni. Óbudán volt egy ideig vendéglőnk, és a kerthelyiség végében volt az olajfinomító, ott történt. Ugyan nem láttam, és az a munkás nem volt hozzátartozóm, de elképzeltem azt a szörnyű esetet, hogy valaki egy pillanat alatt beesik valahova, és vége. Ez egy igen erős riadalom volt bennem. A gyerekkornak ez volt talán a legerősebb halálélménye. Illetve – nem tudom – 14 évesen még gyereknek számít az ember?
Igen, tekinthetjük ezt a gyerekkor határának. Akkor mi történt?
A háború elől vidékre mentünk apám rokonaihoz, Nagycenkre. Volt egy 1930-ban bezárt cukorgyár, amely akkor tejgazdaságként működött. 1945 kora tavaszán oda hozták le Budapestről az utolsó deportált csapatot, akiket nem koncentrációs táborba vittek, hanem munkatáborba. Én tizennégy év felé jártam akkor, katonai számítással már nyilvántartottak, és kirendeltek a véderővonalat építeni, tankcsapdákat ástunk, és ezekkel a deportáltakkal együtt dolgoztunk. Ők bevonultak munka után a gyárban kialakított táborba. Ahol mi laktunk, onnan át lehetett látni a gyárig. Az oroszok húsvét előtt értek oda, tudtuk, hogy jönnek, és nagypéntek délután a németek bontották a vonalakat, géppuska kattogására lettünk figyelmesek, és lehetett látni, hogy a gyárudvaron rohangálnak emberek. Aztán hatalmas lángok csaptak fel. Mint utóbb kiderült, a barakkokat gyújtották föl, és ezt a kétszáznegyven embert kizavarták a répamosóhoz és belelőtték. Akik nem tudtak kimenni, azokra pedig rágyújtották a barakkot.
Éjjel bejöttek az oroszok. Egy hónap múlva jött egy pár orosz, felszólítottak, hogy menjünk dolgozni, elvittek bennünket a gyárba, ki kellett ásnunk ezeket a halottakat és egy közös sírba temetni. Egy hónapos halottak voltak – borzalmas látvány volt és borzalmas bűz. Mondanom sem kell, ez a tapasztalat egy életre meghatározta a világlátásomat. Ez még a gyerekkor zárására volt időzítve, még beletartozott abba az érzékeny időszakba, amikor nagyon erősen beivódtak az élmények és nagyon erős hatást váltanak ki. Ez az életlátás ilyenkor világlátássá alakul át, és meghatározza az ember filozófiai gondolkodását és mindent. Meg is írtam ezeket a dolgokat. Ez, a tömeges pusztulás látványa és a munkás hirtelen halála voltak a meghatározó találkozásaim a halállal.
Íróként felül lehet emelkedni ezen? Hogy lehet nem megírni ezt újra és újra?
Sokat írtam erről. Az első novellák egyikében is, az Ezüsthasú halakban. Van olyan írásom, amelyben az emlékezés jön vissza, vagy esetleg kölcsönadom a hősömnek ezt az élményt – végeredményben mindig megírja az ember ezeket. A legutóbbi kisregényemben, A csend napjaiban egy öregember visszaemlékszik erre. Valamilyen formában ez az emlék mindig felbukkan.
Amikor az ember gyerek volt, tapasztalt egy nagyon furcsa ideológiai világot azokban a harmincas-negyvenes években, nagyon erős volt az antiszemitizmus, és úgy érzem, hogy ez még mindig nincs földolgozva. Még mindig nincs teljesen bemutatva, milyen volt az az antiszemitizmus, mert annak több variációja volt, és nem mindegyik volt gyilkos, de ez az élmény kétségtelenül egyértelművé tette bennem, hogy az antiszemitizmus milyen borzalmas emberi butaság. És megjelenik egyfajta lelkiismeret-furdalás is, amiről az ember nem tehet, de tudja, ő kivételezett helyzetben volt, őt nem bántották, míg mást bántottak. Ez nagyon ambivalens érzés.
A hír szerint ez a mészárlás úgy történt, hogy ahogy lőtték az embereket, szórták rájuk a földet, és állítólag az utolsó ember megmenekült. Megsebesült, de valahogy kimászott. És mivel reggel jöttek az oroszok, ő elmondta nekik, hogy nem a falu tette ezt, hanem a nyilasok meg az SS-ek. Amikor húsvét előtt nagy lángokkal égtek a barakkok, és nem engedtek oda senkit, az valamilyen biblikus képnek hatott. Tizennégy éves voltam, ősszel visszajöttünk Pestre, beiratkoztunk az iskolába, és érdekes módon újra gyerekek lettünk. Erről nem beszéltünk, pedig volt köztünk, aki evakuációból jött vissza, volt, aki a pincéből, volt, aki a gettóból. Például Konrád Gyuri mögöttem ült, és csak felnőtt korban tudtam meg az ő történetüket. Sose beszélt senki semmiről.
Mit mondtak a szülei, mi lesz azzal, aki meghal? Mi volt a tanítás erről?
Vallásos nevelést kaptunk, és az volt, hogy megyünk a mennyországba. A legtöbben kórházban halnak meg, nem látja az ember azt, hogy mi történik, csak tudja, hogy megesett. Otthon sem volt erről szó. Úgy éreztem, a temetéseken borzasztó, hogy valakit letesznek a sírba. Valahogy az ember átéli azt a sötétséget, azt a bezártságot és beleborzong. A túlvilágról szóló tanításokat gyerekkorban el tudja képzelni az ember, aztán kételkedik benne, aztán megint kapaszkodik bele, aztán megint elengedi – ez sokszor változik az élet során. Végül az ember mégis megpróbál hinni abban, hogy mi talán másképpen fogunk elpusztulni, mint a természet más dolgai.
Azonkívül az is fura dolog, hogy valamilyen szinten ez mindenkit foglalkoztat, de senki nem tud semmit. Én úgy gondolom, hogy az az energia vagy az a szellemi erő, ami az emberben benne van, nem vész el, benne marad ebben a közegben, ami a világegyetem, és hat is egymásra. Azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos erős hatású emberek kisugárzása megteremt egy másik emberben valamilyen magot ahhoz, hogy az kibontakozzon akár művészetben, akár tudományban. Tehát a szellemi erő nem veszhet el, ezért egy ilyen fajta továbbélést el tudok képzelni.
Mi az a pont, amikor az ember felismeri, hogy ez nem ijesztő?
A természet nagyon jól megoldja a dolgokat. Az ember biológiája is jelzi azt, hogy kezdődik a vég, és akkor ezt átéli pszichikailag is, tudja, hogy nem érdemes kapálózni ellene nagyon, mert ez be szokott következni, más is átélte ezt, más is kibírta. De ez nem jelenti azt, hogy rossz élete van annak, aki már nem bánja, hogy meg fog halni. Például a sógorom 101 éves, szeretet veszi körül, ugyan fájnak az ízületei, de nincsenek elviselhetetlenül nagy fájdalmai, tehát biológiailag rendben van, mégis mostanában megjegyzi néha, hogy neki teher már ez. Előbb-utóbb bekövetkezik az, hogy az ember ilyet érez. Addig, ameddig az ember erős, szellemileg vagy fizikailag is, addig nem törődik bele abba, hogy vége lesz, de amikor azt érzi, hogy már erre sem vagyok képes vagy azt sem tudom megcsinálni, akkor felismeri, hogy ez már a hazafelé vezető út, és képes megbékélni vele. Úgy hiszem, hogy nem tudatosan békül meg, hanem a fizikumot követi a psziché, és ez valahogy magától megteremtődik. Persze, ha betegség gyötri vagy szenved, az más. Én most az egészséges állapotról beszélek. Ilyenkor nem az számít, hogy hány éves az ember, hanem hogy van-e dolga a világban. Ha van, akkor az életre figyel, és nem a távozásra készülődik. Ameddig észnél vagyok, addig dolgozom, írok. És ott van Bence fiam, aki 12 éves. Így más benne lenni a világban. Viszont idővel az embernek le kell számolnia bizonyos dolgokkal. Például nem fogok már futni, nem fogok többé gyalogolni a párizsi utcákon, de ezek már megvoltak. Nem véletlen, hogy az ember idős korban inkább visszaemlékezéseket ír, nagyon erősen jönnek az emlékek.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/1. számában olvasható.
Fotók: Kurucz Árpád
