Sárkány Balázs: Senki ízlését nem célom kielégíteni

Ha körülnézünk a képzőművészet világában, kevesebb szobrászt tudunk felsorolni, mint festőt, grafikust. Te miért választottad a szobrászatot?

Általános iskola végén számomra csak az volt a lényeg, hogy felvegyenek a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolába. Máshová nem is jelentkeztem. Sikerült is felvételt nyernem szobrász szakra. A grafika jobban érdekelt, mert úgy voltam vele, hogy a grafikusok azok, akik rajzolnak, de később kiderült, mindenki rajzol, hiszen mindennek ez az alapja. Azóta a grafika szinte teljesen számítógépesített lett, így egy pillanatig sem bántam meg, hogy a szobrászat mellett döntöttem. Ráadásul nagyon szeretek bekoszolódni, piszkos lenni, s jó, hogy van direkt kontaktusom az anyaggal, amivel dolgozom.

Édesapád kerámiával foglalkozik, rajzot is tanít, testvéred is képzőművész. Hogyan kell elképzelni egy művészcsaládban a gyerekkort?

Ahogyan máshol is. Annyi, hogy nálunk mindig kéznél volt sok-sok kiló agyag. Már kiskorunkban gyúrtuk, gyurmáztuk, ott ültünk apu mellett, néztük, ahogy korongozik. Rajzolni eleinte nem rajzoltam, megrendeltem aputól, amit szerettem volna látni, s ő papírra vetette. Aztán az óvodában ért az első meglepetés, amikor az óvó néni nem volt hajlandó nekem rajzolni. Akkor aztán apu elkezdett tanítgatni, s beleszerettem a rajzolásba: lógó nyelvvel ültem órákon át, és rajzoltam – észre sem vettem, annyira belefeledkeztem.

Egy szobrot elkészíteni sem fél óra (persze anyagtól és mérettől függ), ebbe is bele lehet feledkezni, s gondolom, kell hozzá belső nyugalom és sok türelem.

Igen, anélkül nem nagyon megy, de néha elfogy a türelem, s az ember már nem olyan nyugodt, mint egy Buddha, ilyenkor jönnek a szitokszavak (nevet). De ha nem vagy kitartó, akkor inkább ne foglalkozz szobrászattal. A kitartást nagyon hiányolom a fiatalokból. Felgyorsult a világ, ezt mi is érezzük, de ők, ha nem sikerül valami elsőre, akkor otthagyják, nem foglalkoznak vele többet, legyen az szobor vagy bármi más.

Minek kell történnie, hogy elveszítsd a türelmed?

Ez olyankor fordul elő, ha nem úgy viselkedik az anyag, ahogy szeretném. Vagy ha van benne egy zárvány, lepattan egy darab, vagy ha elrontok valamit. De akkor is türelmetlen lesz az ember, ha lemerül a fúró akkumulátora, amikor éppen várják azt a szobrot ötre, amit csak le kellett volna fúrni. Hát ilyenek.

Egy albérlet nem tökéletes helyszín szobrok faragására. Van már műtermed?

Egy festőnek valóban könnyebb dolga van, akárhol felállítja az állványát, de mi porolunk: hiába fóliázunk, a finom por beteríti az egész lakást. Elég sokáig egy félszobányi „műteremben” dolgoztam, ami ilyen szempontból nem volt tökéletes, de jobb megoldás nem volt. Most van Pécsett egy Bázis nevezetű szobrászegyesület, ahová néhányan a kollégáimmal felvételt nyertünk. A tagok idősebb szobrászok, egyetemi tanáraim. A műterem Pécs szélén van, ott tudunk porolni és dolgozni.

Honnan szerzed be az alapanyagot?

Vásároltam már sírkövestől is, de mostanában arra kattantam rá, hogy az utcáról viszem haza. Pécsen van hegy, így többféle kő is, ráadásul ebben ott van a meglepetésfaktor is, hisz amikor belevágsz, akkor mutatja meg a színeit, mintáit. Ezeket a talált köveket kiásom, vagy ha ott hevernek az utcán, elhozom őket.

A szabadkai kiállításon a szobrok mellett grafikáidat is láthattuk. Mi dönti el, hogy egy-egy motívum szobor vagy festmény formájában valósul-e meg?

Ez változó, de a legtöbb grafika vázlatként születik a szobrokhoz. A kígyós képek például akkor készültek, amikor nem tudtam hol faragni, így folyamatosan csak terveztem. Ami nem szoborterv, az egy meglévő szobor átértelmezése grafikába. S néha az is megesik, hogy a kép erősebb, mint maga a szobor. Főleg amelyiknek van egy nagyon frontális nézete. A szobor esetében az a lényeg, hogy minden oldalról izgalmas legyen. Nálam a frontalitás mindig problematikus volt, nem tudtam belőle teljesen kilépni. Többször megkaptam az egyetemen is, hogy van egy vagy két fő nézetem, általában vagy az eleje, vagy a hátulja.

A kiállításon az eddigi életműved szerepelt?

Nagyjából igen. Azok a szobrok természetesen nem, amik köztéren vannak. Két ilyen szobor van, valamint egy címer és egy emléktábla. A Kortárs Galéria tere csodálatos, ráadásul a kurátor, Miroslav Jovančić csodálatosan installálta őket. Én nem voltam jelen, de megbeszélés alapján dolgozott, rábíztam magam. Három termet rendezett be: egy kígyósat, egy halasat, a harmadik pedig tüskés, cikcakkos tér volt.

A kövekből különböző mitikus lények, állatok, tündérek bújnak elő. Honnan e vonzalom?

Az újabb munkáim direkt faragással készülnek a talált kövekből, ez azt jelenti, hogy nem készül hozzájuk terv, se jegyzet. Nézegetem őket, ismerkedem velük, aztán kitalálom, mi rejlik bennük. Ezáltal elég frissek tudnak maradni. Mint egy kroki vagy egy gyors vázlat. S miért éppen ezek a lények? Én az élőlényekre koncentrálok. Az a fontos, hogy legyen bennük élet, s az absztrakt keveredik a konkréttal. Halakat pedig azért formázok, mert imádok horgászni, de alig van rá időm (nevet).

Kő és fa harmóniája egy szobron belül. Mondhatni a hideg és a meleg összefonódása, a két pólus ütköztetése?

Nem tartom a követ hideg anyagnak, a fémet inkább, de azzal nem is nagyon dolgozom. Persze a kő a fához képest talán hidegebb, és szeretem őket kombinálni. Kicsit olyanok, mint az emberek: mindenkiben vannak jó és rossz érzések is, hidegebb és melegebb gondolatok, így vagyunk összerakva, mindenhol és mindenben ott a kettősség. De ez nem stratégia, tervezett vagy átgondolt dolog, én ennél sokkal ösztönösebb lény vagyok.

Szobrot leginkább köztereken látunk, otthonokban, mondjuk egy nappaliban nem igazán.

Szerintem egy szobornak mindenhol van helye. Ha valaki megteheti, hogy a lakása dísze legyen, s ezáltal az ő lelkének is ad valami pluszt, akkor ott. Az egyik jó barátomnak és a férjének ajándékoztam egy szobrot, s imádják. Külön helye, neve van, kicsit már családtag, mint egy kis élőlény, aki nem mozdul; lehet szeretni, nézegetni, néha megsimogatni.

A szabadkai kiállítás egyik folyománya, hogy a közeljövőben valószínűleg a Palicsi-tó partjára is kihelyezik az egyik szobrodat. A már meglévőkből válogatsz, vagy új alkotás készül?

Mindenképpen valami újat szeretnék. Már készítettem vázlatokat. Az eddigi motívumaimból indulok ki, de még nem döntöttem el, mi lesz a végleges forma. Ez nagyon nagy dolog, hihetetlenül boldog vagyok. Azon leszek, hogy gazdagítsa a tó partját.

Tanítasz is. Milyen vagy a katedrán?

Nem tartom magam kifejezetten jó tanárnak. Akik pedagógusnak képzelik el magukat, arra teszik fel az életüket, hogy gyerekekkel foglalkozzanak, ezzel pedig nagy dolgot vesznek a vállukra, nehezebbet, mint egy kő. Nekem nem ez a fő profilom. Vannak napok, amikor nagyon élvezem, s olyanok is, amikor nem annyira. Néha tanítás közben is azon kattogok, mit fogok kifaragni óra után. Most három helyen tanítok. Egy általános iskolában rajzot és technikát, egy alapfokú művészeti iskolában és egy középiskolában rajzot. A művészeti iskolában másodikos a legfiatalabb diákom, és hetvenhárom pluszos a legidősebb.

Mi volt a legszebb kritika, amit a munkáidra kaptál?

Valaki egyszer azt mondta, hogy pozitívan csalódott (nevet). Biztosan van, akinek nem tetszik, amit csinálok, de az ember a negatív kritikát fél füllel hallja meg, vagy el sem jut hozzá. Van egy csoportunk, egy baráti társaság, művészek, velük mindent megbeszélünk, őszinték vagyunk egymással, és senki nem sértődik meg.

A szobrászat melyik részét élvezed a legjobban? Amikor először nekiesel az anyagnak, vagy inkább a finomhangolást?

Nem szeretek csiszolgatni, de vannak szobrok, például a pikkelyesek, amelyeknél éppen ezt a meditatív babramunkát élveztem. Azt hiszem, az első részét jobban szeretem, amikor nekiesek, és fúrom, faragom a követ, a fát. Sokféle anyaggal dolgoztam már, szeretek kísérletezni, kipróbálnék nehezebben megmunkálható kőfajtákat is. Ezért érdekes a már említett gyűjtögetés. Például a Balaton mellől hoztam felvidéki vörös homokkövet, csodálatos színe volt. A haverok már meg sem lepődnek, amikor egy-egy kirándulás alkalmával a csomagtartóba, a táskák mellé néhány kő is bekerül.

Vannak megrendeléseid? Egyáltalán hogyan rendel tőled valaki szobrot? Kér egy „halasat”, vagy inkább meglévő szobrot vásárol?

Van most megrendelésem köztérre, itt természetesen a megrendelővel egyeztetve készül a szobor, de vannak kisebb megrendeléseim is éppen halas témában. A pécsi Bak Antik&Modern Galéria tulajdonosával, Bak Péterrel úgymond együtt dolgoztunk, s megesik, hogy fél év után bemegy valaki, és mint a piacon, megkérdi, van-e még hal. A válasz: nincs, elfogyott, de lesz. „Akkor egy lila foltosat szeretnék, aminek sárga kis hal van a szájában.” Más azt kérte, hogy mivel számára nagyon morbid, ahogy a nagy hal megeszi a kis halat, nem lehetne-e a kis hal nélkül. Ilyenkor azt mondom magamban, eszem azt a törékeny szívedet, lehet, persze. S elkészítem a szobrot kis hal nélkül. Ezek persze részben kényszerhelyzetek. Folyamatosan dolgozom tehát. Nyár végén kellett egy kis pihenő, mert előtte nagyobb méretű szobrokat próbáltam készíteni, hogy a tér ne zabálja fel őket, s volt egy mélypontom is.

Kiket tartasz mestereidnek?

Idetartoznak azok a tanáraim, akik középiskolában és az egyetemen tanítottak, s adtak valami pluszt emberileg is, mert ez nagyon fontos számomra. Több ilyet említhetnék: Colin Fostert, Mészáros Gergelyt, Rezsonya Katalint vagy Gál Tamás tanár urat, aki alig szólt kettőt, de arra érdemes volt odafigyelni. S említhetnék művészeket, akik nem tanítottak, de a munkáikon keresztül vagy az életrajzukat olvasva inspiráltak. Egyik közülük Székely Péter. Van egy albumom tőle, amit akármikor nyitok ki, mindig találok benne valami újat. Zseniális szobrász volt.

Nemes egyszerűség, tiszta formák. Ez a legfontosabb számodra a műalkotásban?

Az egyszerűségre törekszem, mert azt érzem, ez a jó út. Minden sallangtól és fölösleges dologtól mentesíteni kell a művet, s a lényegre fókuszálni. S az sem kell, hogy egy szobor feltétlenül szép legyen. A régebbi szobraimban sokkal jobban esztétizáltam, most már ezt is próbálom levetkezni. Senki ízlését nem célom kielégíteni. Magamnak szeretek megfelelni.

Fotók: Szerda Zsófia