(Nem) ég a vészfény - A SZÍNHÁZCSINÁLÓ

Kiváló szókincsű, tónusú és taktusú Thomas Bernhard-fordítását közreadva kommentárjában Györffy Miklós két évtizede így jellemezte a főhőst: ?kolosszális ripacs, olyan szélhámos, aki soha nem fog lebukni, mert legfőbb áldozata önmaga?. Elitista szólamokat ismételgető, tehetetlenkedő újrakezdéseit perfekcionista megszállottságnak hazudó erőszakos alak, javíthatatlan szófosó ez a margóra sodródott, díszleteit mindig másutt (most az isten utzbachi háta mögött) felütő ?állami színész?, állítólag hajdan Faust Bécs és Mefisztó Zürich színpadán. De gondoljunk róla bármi jót és bármi rosszat: kivételes formátum. Egy történetesen az írói és színészi mesterséget űző pasas, aki dumával és színjátékkal védekezik az ember végtelen-végzetes egyéni, családi és társadalmi magánya, a visszhangtalan létbevetettség ellen, s pöffeszkedve, melldöngetve, hablatyolva nem csak osztja az észt, hanem keserűen pontos látleleteket is fogalmaz a közegről, amelynek eszméit és szcénáit szánja.

Csizmadia Tibor rendezésében jutalomjátékként várt volna Bruscon figurája Kern Andrásra. Sajnálatos módon szerep és alakítója nem talált egymásra. Kern oly jelentéktelen, súlytalan vándorkomédiásnak, kisszerű fickónak, elgépiesedett mániákusnak állítja be a színházcsinálót (egy másik Thomas Bernhard-színmű médiumához hasonlóan: ?világjobbítót?), hogy szinte sikerül feledtetnie saját, négy évtizede tudott és becsült színészi jelentékenységét, egyéni talentumát. Szétszórtan, a jellem valamely magja nélkül, hangsúlyokba és gesztusokba belekapva dolgozik, látni valóan nagy erőfeszítéssel, keményen nekiindulva, ám a monológszerű másfél órás tirádába már a harmada táján távlattalanul, tanácstalanul belekopva.

Járó Zsuzsa és Kern András

Mi okozhatta a kisiklást? A színházcsináló fogós dramaturgiája a mellékszereplőket puszta és ritka (bár fontos) szekundálásra rendeli. Kútvölgyi Erzsébet (Agathe) a még köhögni is csak titkon merő, agyonpocskondiázott színházcsinálónét, az ütődöttségét a borzasságában hordó Karácsonyi Zoltán (Ferruccio) Bruscon színpadi antitalentum fiát, Járó Zsuzsa (Sarah) az ugyancsak tök tehetségtelen papakedvence lányt biztos mesterségbeli tudással, mondhatni alázattal jeleníti meg (az ugyan nem világos, miért nincs hármuknak egyetlen védekező vagy gunyoros megnyilvánulása sem, legalább stikában? Hiszen az önző apa ki-kijöhet a sodrából, de pojáca, önparódia, tényleges erő híján). Igó Évának csak egy-két besurranást enged a szöveg az értelmes hétköznapi kommunikációból is kihullott vendéglősnéként, Andrusko Marcella e. h. (Erna) egy koszosításnak-porosításnak beillő söprésre kap alkalmat. Valóságos kapcsolatba mindössze a Bruscon mellett szóhoz jutni ugyancsak szinte képtelen vendéglős Borbiczki Ferenc által telibe célzott, közönyösen szolgalelkű karaktere kerül Kern ködevőjével. Míg a többiek felsorakoznak, piszmognak, mellékcselekesznek, a vendéglős ott van, mint aki mindig is ott volt és ott lesz. Nem a színház, hanem a minden keddi véreshurka-készítés elkötelezettjeként. S akinek a veszedelmes bambasága mögött azért megvan a magához való józan paraszti (?kontra-Bruscon?) esze.

Kern András

A kvázi monodráma terhét növeli, hogy a mű szekvenciákban íródott. Elválasztó írásjelek nélküli sodrát még tagolni, értelmezni sem mindig könnyű. Pedig a nem a népe szeretetéről híres osztrák író tollára tolult legsötétebb szólamok, prófétálások sem hatnak önmaguktól, s igazukat a részleges valóságtartalmaikból kell előhívni. Ilyenekből: ?nincs / ebben a népben már / semmi szeretnivaló?; ?Annyit nem ér ez az ország / mint a papír?, ?ahol ember volt / most náci van?; ?Ha megérkezünk egy helyre / kiderül róla hogy eltompult hely ha / összeakadunk egy emberrel / kiderül róla hogy eltompult ember?; ?ha / őszinték vagyunk belátjuk azt is / hogy a színház maga abszurditás / de ha őszinték vagyunk / sem színdarabot írni nem tudunk / sem eljátszani nem tudjuk a színdarabot / egyáltalán ha őszinték vagyunk semmi / egyebet nem tehetünk már mint hogy / megöljük magunkat?. (A kritikus pedig, mint halljuk Bruscontól, bárgyún néz és értetlen.)

Csizmadia Tibor nem segítette hozzá Kern Andrást az abszurdabb, tördeltebb beszédritmushoz. A sorok széthúzása, máskor, gyakrabban összetorlasztása működne jobbára. Ezért lesz ?egy versszak? ? belső szünet nélkül ? például az ürítés és az étkezés egymás mellett említése: ?A feleségemtől igazán nem kívánhatom / hogy házon kívül végezze el a dolgát / Ezért arra kérem / állítson be a szobába két fazekat / Májgombócleves / vagy metélttésztaleves / ez volt mindig a kérdés / mígnem véglegesen / a metélttésztaleves mellett döntöttem? ? s ebben talán azt is jelezhetné Bruscon, hogy játszta ő Hamletet is.

A hatalmas terjedelmű magánbeszéd poétikája magyarázhatja, hogy amikor Kern Brusconja egyedül marad magával, mindig sokkal erősebben teljesít, mint a majdhogynem illuzórikus, lesajnált, elhárított relációkban. Rágyújt; és azonnal eldobja. Automorikusan beszél, mintha szerepet ismételne át. Képzelt hegedűn játszik képzelt vonóval, mobil szobraként a muzsikusi pályától a színészinél több babért remélő álmodozónak. Ebből a mini-képből aztán ki is fakadhat (ahogyan Bernhard instruálja) a jelenetzárás: a fenomén apa épp ott mosatja fel a padlót a fiával, ahol ő áll, és (ez rendezői vagy színészi lelemény) még vadul is ugrál egyhelyben a felmosórongy kedvéért.

Karácsonyi Zoltán és Kern András

Csanádi Judit megfelelően koszlott, rideg, belakhatatlan fogadója egy régóta nem üzemelő hazai, községi művelődési házra is hasonlít. Opra Szabó Zsófia jelmezei az ötlettelenség vádját vállalva tartózkodóak, ?A Történelem Kereke? maszkos ruhabábjait (például Hitlert) sem poénra hegyezik. Csizmadia Tibor a tisztán realisztikus felfogást keresztező rendezői szándékaira esetleg abból lehet következtetni, hogy a negyedik jelenet helyszínét váratlanul ?kifordítja? az addigiakhoz képest, a lepusztult Fekete Szarvas köré pedig már délután három órakor sötétséget világít, hogy ezt tovább feketíthesse. A Bruscon-féle prezentáció előfeltétele, úgymond, hogy a komédia tetőpontján ? nehezen megszerezhető tűzoltó-parancsnoki engedéllyel ? még a vészvilágítás is kialudjon. Boruljon éj a történelemre. A Pesti Színházban ? számomra megfejthetetlen okból ? a vészfények már akkor nem égtek, amikor a turnén Utzbachban bizonyos okokból a hosszas előkészületek után meg sem valósuló nagy színházcsinálás, a brusconiáda még csupán reménytelenül készül önmagára.