A Karinthy Színház előterében ülök. Nyílik a színházterem ajtaja, és elsőként Balázs Andrea lép ki rajta. Próba volt, még be van öltözve. Csíkos pizsamát és papucsot visel, zokni nincs rajta. Meglát, rám néz, mosolyog, és egyből köszön. Bemutatkozunk egymásnak, kér egy kis időt, hogy át tudjon öltözni, majd pár perc múlva visszajön. Kezében becsomagolt KFC-menü. Ez az ebédem, mondja, majd megkérdezi, nem zavar-e, ha beszélgetés közben megebédel. Dehogyis, felelem, mire illedelmesen arról érdeklődik, kérek-e; szívesen ad, tényleg. Muszáj ennie, mert az interjú után rohan tovább: fotózni fogják, majd este jön vissza játszani.
Az idei a huszadik éve a Karinthy Színházban. 23 éves volt, amikor először betette ide a lábát, és azóta is itt van. Persze máshol is játszik, de ezt tartja az anyaszínházának. Karinthy Márton, az intézmény egykori alapító-igazgatója (2019-ben halt meg – a szerk.) híresen nagy színházba járó volt. A Fészek Művészklubban egyszer őket is megnézte, amikor a Hűvösvölgyi Ildikó által rendezett Az apácák című musicalt adták elő.
„Ki ez a kis pufi nő?” – kérdezte.
Ezt követően az egyik dolog hozta a másikat. Szerepelt egy mesedarabban, amellyel vendégekként a Karinthy Színházban léptek fel. Karinthy megkérte, hogy ha már úgyis ott sertepertél a színház körül, legyen olyan kedves, és kölcsönözze a hangját rádióbemondóként az egyik darabhoz. És Nóti Károly Szeressük egymást című darabjában volt először már fizikailag is jelen.
Arra is emlékszik, mikor lépett be először az épületbe. Késő este volt, már az előadás is véget ért. Párját, Ridzi Gábort kísérte el, akivel már húsz éve együtt él. Amíg Gábor a teendőit végezte, ő felment a színpadra, ahol ott állt Az őrült nők ketrece című előadás egyik díszlete, egy piros színű szófa, kanapészerűség. Kényelmesen helyet foglalt benne, szétnézett a teremben, és azt mondta magában:
„Jólesik itt lenni, jó ez a függöny, jó ez a színpad, jó ez a hely. Szerintem én lennék a világ legboldogabb embere, ha itt játszhatnék.”
Idilli pillanat volt, olyan, mintha egy hollywoodi sztoriba csöppent volna. És ebben az az érdekes, hogy ekkor még Karinthy Mártonnal sem találkozott.
Hogyan fogadott a társulat?
A Szeressük egymást című darab volt az első, amiben szerepeltem. Sztankay István, Oszter Sándor, Rátonyi Hajnalka, Straub Dezső, Dózsa László, Csonka Bandi és Nyertes Zsuzsa közé csöppentem be. Az olvasópróbán remegett a kezem-lábam. Én voltam a Hölgy. Egy hosszabb és egy picike jelenetem volt, és rettegtem, amikor az én jeleneteim jöttek. Meg voltam halva, amikor az a Sztankay István megszólalt mellettem, akinek a filmjeit otthon „ájultan” néztem. Színházba is elmentem, hogy láthassam.
Szerelmes voltam belé. De hát ki nem? Nem lehetett nem szeretni, hisz charmeur volt.
A hangja meg ahogy a színpadon létezett, az csoda volt. Elképesztő színház iránti szeretetet és elhivatottságot tanultam tőle. A példányaimat a mai napig úgy kezelem, ahogy tőle láttam: az egyes jelenetek be vannak jelölve, mert egyszer azt mondta nekem, hogy ha a rendező azt kéri, hogy ugorjunk vissza a hetes jelenetre, utálni fogja, ha lapozol, ezért a példány legyen bejelölve, és csak hajtsd át. Azóta én is így csinálom, tényleg nagyon jó módszer.
És Terike, az öltöztető hölgy, aki a kezdetek óta öltöztetett engem ebben a színházban. Amit ő nem tud, az nincsen. A Tortúra című előadásban van egy szeánszunk: amikor kimegyek a takarásból, ugyanazon a ponton mindig megsimogatja a hátamat, és azt mondja: szeretlek.
Hálás vagyok, hogy fiatalkoromban tárt karokkal fogadtak, és Karinthy Márton igazgató úrtól is ezt tanultam: aki idejön, azt mindig nagy szeretettel kell fogadni. Szerencsés vagyok.
Karinthy Mártonnal milyen volt a viszonyod?
A legjobb, hála Istennek. A szárnyai alatt nevelkedtem fel. Amit a színházról, a színpadon való létezésről és munkáról tudok, azt mind tőle tanultam. Tiszta szívemből a mesteremnek tudom mondani. Mellettem állt, színészként vezetett, a legkisebb szereptől fogta a kezemet. Mindig tudta, mennyit kell adni nekem ahhoz, hogy még jól érezzem benne magam, de már feladat legyen. És hogy azzal a feladattal meg tudjak birkózni. Sosem adott olyat, amivel ne tudtam volna, hogy esetleg csalódott legyek. Apránként segített hozzá a színpadi magabiztossághoz, így amikor a kétszer ötvenperces monodrámámat is bemutattam, már úgy állhattam oda, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Izgultam persze, de a tét súlya nem nyomott agyon, és megélhettem, milyen jó érzés a közönség elé egy ilyennel odaállni.
Karinthy Márton 2019-ben halt meg. Mennyit szoktatok róla beszélgetni a társulat többi tagjával?
Mindig, egyfolytában, mindennap. Nincs olyan nap, hogy ne beszéljünk róla. Az első két évben a róla való beszélgetés általában sírásba fordult át, de mostanában már inkább az van, hogy vajon ő mit mondana erre meg arra. Mindig utálta, ha az öltözőben túl meleg volt, mert minek, ha nem vagyunk ott. Teljesen igaza volt: ha maximum egy ember tartózkodik ott, és mindenki más a színpadon van, ez indokolatlan. „Miért van itt ilyen meleg?”, „Miért ég ez a lámpa? Le kéne kapcsolni”, mondogatta. Vagy ha azt mondtam: „Ma ehhez nincs kedvem”, rögtön jött a válasza: „Nana!”
A Tortúra után fél tízkor mindig felhívott; ha megnézte, ha nem. És a következőt kérdezte: „Na, milyen volt? Meghaltál? Folyt a véred? Tapsoltak?” És akkor mondtam: „Nagyon nagy siker volt, tapsoltak.” Amióta Marci itt hagyott minket, Major Attila, az egyik új vezető átvette ezt szokást, és a kedvemért mindig megkérdezi ugyanezeket ugyanabban az időpontban. Azt akarjuk, hogy fentről ő is lássa, még mindig nagy szeretettel csináljuk. Én pedig tudom, hogy most is itt van, és néz minket.
Hogyan fogadta a társulat az új vezetőséget?
Problémamentesen. Nagy szerencsénk van, mert Berettyán Nándor személyében remek szakembert kaptunk. Fiatal, de ha belegondolunk, Karinthy Márton sem volt túl sokkal több, amikor belevágott a színházcsinálásba, tehát nem olyan elrugaszkodott dolog ez. Nándi végtelenül jó színész, rendező, szakember, és ami nekünk a legfontosabb: nagyon jó ember. Mindenkivel tisztelettudó, és bármit meg lehet vele beszélni. Amikor bejön, kedvesen megkérdezi, hogy vagytok, minden rendben van-e, hogy megy a próba. Ugyanolyan jó bejönni, mint azelőtt, mert olyan ember, akiben meg lehet bízni. A próba előtt is mindig bejön, benéz, mint Marci.
Van olyan helyiség a színházban, ami kedves neked, ahová el tudsz vonulni?
Igen, több is. Tizenpár éve ugyanott, ugyanazon a helyen öltözöm: az öltöző sarkában, ami az én zugom. A boldogság szigete az az egy négyzetméternyi terület. A másik hely a felső nézőtéren található ütött-kopott fekete kanapé, amelyen legtöbbször két próba között, ebéd után szoktam pihenni. Terike odakészíti nekem a plédemet meg a kispárnámat, és felőlem járkálhatnak, fúrhatnak-faraghatnak körülöttem, engem nem zavar, jókat alszom. Majd öt körül keltenek, hogy készüljek, mert nemsokára előadás. Ekkor megiszom a kávémat, felkészülök, és megcsinálom az előadást. Márton mindig azt mondta nekem: „Na, mi van, ágyrajáró, mi van, ágybérlő?” És igaza volt, tényleg olyan vagyok, mint egy ágybérlő. A színház falai tele vannak emlékekkel.
Most a Fat Pig próbájáról jöttél ki?
Bizony ám, hamarosan premier. Most van az, hogy nem akarom csinálni, nem nekem való, nem áll jól nekem, csúnya vagyok, tehetségtelen, kövér vagyok, rossz vagyok, nem tudok beszélni, szarul áll az egész. De ilyenkor mindig ez van, és tart hétfőig, mert akkor nincs mese, el kell kezdeni a főpróbahét erősebb részét. Reggeltől estig próbálunk, egyfolytában.
Iványi Árpád rendező a darab kapcsán azt mondta: „Az önazonos ember legyőzhetetlen.” Mit gondolsz erről?
Egyetértek. Tudod, hogy miért? Engem nem lehet zavarba hozni ilyen dolgokkal. Például soha nem vágyom másra, mint ami vagyok, és a színházi szakmában sem pozicionáltam magam másik polcra, mint ahol vagyok. Viszont ahol vagyok, ott biztonságban működöm, abban jól érzem magamat. Jókat alkotok és jó színházat csinálok. Soha nincs bennem irigység, amikor azt látom, hogy a Vígszínházban, a Radnótiban vagy a Katonában milyen bemutatók vannak. Inkább repes a szívem értük. Én így tudok működni, így működtetem magamat és a környezetemet, ezért úgy gondolom, ebből a szempontból igen: lehet, hogy legyőzhetetlen vagyok.
Mi fogott meg a szövegkönyvben? És milyen feladataid voltak-vannak az általad alakított karakterrel?
Újra végig kellett hallgatnom azokat a mondatokat, bántásokat, amelyeket az életem során kaptam. Hemzseg tőlük a darab, amely egy molett könyvtároslányról szól, aki beleszeret egy nagyon jóképű fiúba, aki viszontszereti. Minden rendben van: igazi nagy, elsöprő szerelem. Jókat esznek, beszélgetnek, szeretkeznek. A dolog egészen addig működik, amíg a fiú munkahelyén ki nem derül, hogy kövér nővel jár és él. Kiderül, hogy a környezet és a társadalmi elvárások miként befolyásolják az embert. És hiába van minden rendben a kapcsolatukkal, hiába nagyon szerelmesek, a fiú egyszerűen nem tudja nem meghallani a rengeteg bántást, és nem képes őket feldolgozni.
Akkor ez a férfi drámája?
Az övé is meg a nőé is. És arról szól, hogy van ilyen. Nagyon szeretek okos nőket játszani, ami egyébként nagyon nehéz, és ez a nő ilyen. Húsz éve élek párkapcsolatban, és a szerep megformálásakor olyan dolgokkal kellett megbirkóznom, amelyeken már régóta nem kellett gondolkodnom. Mi lenne akkor, ha bizonytalanság miatt valakinek fel kéne tennem a kérdést: „Jól érzed magam velem? Biztos minden rendben? Tényleg úgy gondolod, hogy nem szégyellsz engem?” Ezeket a kérdéseket nem kell feltennem, mert van egy párom, aki húsz éve bizonyítja, hogy pont olyannak szeret, amilyen vagyok.
De a próba alatt nem könnyű látni magam előtt azt a Balázs Andit, aki voltam, és aki feltette önmagának ezeket a kérdéseket.
Rettentő volt újraélni, mert gyomorszorító, és olyankor iszonyatos feszültségek vannak az emberben.
És sokszor hiába kapja azt a választ, hogy minden rendben, ha csak félig hisz a másik szavában, mert mi van, ha mégsem úgy gondolja. Elsősorban a darab rendkívül fontos üzenete miatt vállaltam a szerepet, amit a néző remélhetőleg érezni fog. Megjegyzem: teljesen mindegy, hogy a darabban szereplő nő kövér. Nem ez a lényeg, mert lehetne égimeszelő, nagyon alacsony vagy deszka is, a hangsúly ugyanis a másfajta kinézet miatti kirekesztésen van, ami mindennapos probléma. Olyannyira, hogy nem lehet róla eleget beszélni.
Az interjúkban rendre megkérdezik tőled, hogy milyen viszonyod van a testeddel, és mindig szívesen beszélsz róla, hogy te szereted így magad, nem akarsz másmilyen lenni. Ebből szerintem mások is erőt meríthetnek.
Senkinek sem akarok a példaképe lenni, de azt el tudom mondani, hogy én hogyan csinálom. Vagy megfogadják, vagy nem. Az sem biztos, hogy az a jó, amit én csinálok, csak azt tudom, hogy a lelkem egészséges, és ez a legfontosabb dolog.
Rengetegen úgy élik le az életüket, hogy mindig igazodnak valakihez. Például: „Mit mond majd a falu, ha elválok?” Ahelyett, hogy a saját boldogságukat tartanák szem előtt. Ezek súlyos dolgok, mert az élet elmegy. Egyszer csak 89 évesek vagyunk, és nincs tovább. És hiába mondjuk azt: „Istenem, 1969-ben miért nem mondtam meg neki, hogy szeretem?”
A Fat Pig szatirikus, viccelődös, gúnyolódós dráma. Hol vannak a határok a viccelődés terén?
Az a jó benne, hogy a nő szabja meg. Többször elhangzik a darabban ez a mondat: „Nem kell magadból viccet csinálni.” A nő válasza pedig mindig az: „Miért nem? Nem engem zavar, hanem téged, ha erről beszélgetünk.”
A fotók a Fat Pig előadásából vannak. Forrás: Karinthy Színház
