A társulat alapítását Az estély című darabod 1993-as premierjére datálod. 25 éves voltál akkor, és a The Herald kritikusa – miután az Edinburghi Fesztiválon látta az előadást – azt írta rólad, hogy egyedi, lélegzetelállító fantáziáddal te voltál a seregszemle nagy felfedezettje. Mi motivált olyan fiatalon, hogy létrehozd a Bozsik Yvette Társulatot?
1984-ben a Balettintézetbe jártam, amikor Árvai György képzőművésszel megalapítottuk a Természetes Vészek Kollektívát, és a darabjainkkal a fél világot beutaztuk. ’92-ben kiléptem, és bár magányos lettem, nem a félelem, hanem a bátorság vezetett. Imre Zoltán még abban az évben a Szegedi Baletthez hívott, és rögtön három darabot koreografáltam ott – ehhez kötöm a művészi önállósodásomat, amely attól kezdve szárnyra kapott. Később a Katona József Színházba szerződtem, és táncosokkal, színészekkel készítettem új produkciókat. Hogy mi motivált a társulat létrehozásában? Sok minden, ami akkor szerepet kapott az életemben.
Mindig fekete báránynak számítottam, mert nem szerettem az engem körülvevő közösséghez asszimilálódni. Amikor például kollégista voltam, megőrültem a kéthetente szervezett közös kirándulásoktól. Nem mehettem haza, mert kötelező program volt. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy csoportos utakon vegyek részt, vagy egy zászlót követve nézzek múzeumot. Mindig más voltam, mint a többiek, aminek biztosan a gyerekkorban fellelhető lelki okai vannak, például az, hogy egykeként sokat voltam egyedül.
Annyi minden történik az emberrel, amíg felnő, de minden a személyiségfejlődését szolgálja. Kamaszkoromban nem szerettem kommunikálni, fura balettnövendék voltam: villanyoltás után a vécében elbújva Kafkát, Dosztojevszkijt, Sartre-t olvastam. Amikor Árvai Gyuri felhívást tett ki a Balettintézet falára, hogy olyan táncosokat keres, akik szívesen részt vennének kísérleti, egyik táncműfajba sem illő munkában, azonnal jelentkeztem, mert minden új dolog izgatott.
A szüleid egy időben amatőr színjátszók voltak, és mint mondtad, tőlük hozod az előadó-művészet iránti vonzalmat, a legtöbb kislánnyal ellentétben mégsem tütüben táncolva képzelted el magadat.
Anyukám sokat mesélt nekem a wrocławi színházi fesztiválról, ahol japán butoh táncosok a villanyoszlopok tetején ücsörögtek. Ezt a műfajt akkor még nem ismertem, csak később, amikor az első szólóimmal felléptem Párizsban, döbbentettek rá, hogy az a tánc, amit előadtam, hasonlít a japán butoh-ra. Fogalmam sincs, hogyan született meg bennem ez a mozgásanyag. Az apukám lakásában, egy franciaágyon dolgoztam ki, az lett az első szólóm, és bejártam vele a világot.
Nem szeretek tágas kapukon át járkálni, ezért sok mindenben elsőként törtem az utat Magyarországon. Minden ötödik órában címmel a családon belüli abúzusról készítettem darabot, pedig akkor még hírből sem lehetett hallani a metoo-ról, és amikor megrendeztem a Vaginamonológokat, még abszolút nem volt elfogadott erről a témáról nyíltan beszélni. Az első feminista előadásom, A sárga tapéta bemutatója idején sem volt divat kiállni a női jogokért. Mozgássérültekkel, vakokkal is elsőként hoztam létre közös produkciót. Amikor viszont valamilyen téma elvárássá válik, akkor azonnal másfelé veszem az irányt.
Számomra úgy tűnik, hogy az elmúlt évek iránya esetedben a spiritualitás lett.
Valóban, most érkeztem meg ahhoz az életszakaszhoz, hogy már nem érdekelnek a külsőségek, a siker, a mainstream. Pont most olvastam a régi interjúimat, és azokban 19 évesen azt nyilatkoztam, hogy mágikus teret szeretnék magam köré teremteni, amikor táncolok.
Sikerült. Már olyan fiatalon ennyire tudatos voltál?
Egyáltalán nem! Bátor voltam, és azt hiszem, ez a legfontosabb. Meg az alázat. Idősebben rájöttem, hogy egész életemben jelen voltak az univerzum engem vezető hangjai, képei, csak sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy észrevegyem őket. Most már tudatos vagyok. Fiatalon úgy gondoltam, hogy amiket kaptam, a fantáziám szüleményei, de ma már tudom, hogy nem. Erős példa erre az, amikor Az Úr komédiásait rendeztem a Nemzeti Színházban, ami Szent Ferencről szóló előadás volt. Azon gondolkodtam, ki játssza benne Jézus szerepét, mert úgy éreztem, színész nem lenne jó választás. Jött egy sugallat, hogy Barkó Tamás, vagyis az a vak fiú játssza, akivel a Lélektánc című előadásomban dolgoztunk együtt, de máris megszólalt az egóm, és le akart beszélni erről, arra hivatkozva, hogy mit szól majd a színházi vezetés, és hogy a színpadi süllyedő is veszélyes. Miközben ez az agyamban zsongott, a kávézó előtt, ahol ültem, egyszer csak Barkó Tamás sétált el a fehér botjával. Ekkor azt mondtam magamban, hogy nem kérdés többé, ki lesz Jézus: persze hogy ő. Nincsenek véletlenek. Az a jó, ha az ember csendben elkezdi figyelni a belső hangokat, amit persze lehet tehetségnek vagy zsenialitásnak hívni, de szerintem ez inkább minden embernek megadatott képesség, csak olyan hatalmas a minket körülvevő zaj, hogy nehéz az univerzumhoz csatlakozni.
Nagyon szeretnek a táncosaid. Tudsz róla?
Ha az embert szeretet veszi körül, azt adja tovább. Sok koreográfushallgatóm lett a táncosom, és mindig arra kérem őket, hogy ne nekem akarjanak megfelelni, hanem elsősorban a saját belső hangjuknak; a társulatom táncosait pedig arra, hogy maguk miatt járjanak be balettórákra, és legyenek jelen teljes szívvel a próbákon. Ha nálunk valakit egzisztenciális dolgok vezérelnek, lemorzsolódik. Nem véletlenül dolgozunk együtt például Vati Tamással évek óta: vele együtt ver a szívünk.
A szívcsakra a társulatom központja, ezért csak azokkal tudok közösen alkotni, akiket emberileg is szeretek: mások nem tudnak inspirálni. Ha kiszeretek valakiből, akkor talán el is veszítem. Persze nekem is fejlődnöm kell: együtt változom a táncosaimmal és a tanítványaimmal, ők is tanítanak engem, mert fontos, hogy alkotóként megőrizzem a nyitottságot, a fiatalságot. Bárki megkeres, számíthat rám, és ezt tudják is rólam, így azok a hallgatóim is fel szoktak tűnni, akiket régen tanítottam. Sőt azoknak sem mutatok ajtót, akik egyébként kórusban szidnak a Facebookon – ilyen korlátaim nincsenek. Hosszú lelki út vezetett idáig, és ennek ellenére van, aki tart tőlem, de ha megismer, meglepődik. Talán az őszinteségem lehet az oka, hogy egyesek keménynek tartanak, mert a sok képmutatáshoz képest szokatlan, ha valaki egyenes, kimondja, amit gondol. Szeretetszínházat szeretnék csinálni. Ha szeretnek és jókat mondanak rólam, ez az oka. Nem játszom a főnököt. Azt szeretem a legjobban, amikor a társulatommal együtt tudok táncolni a színpadon.
Társulatod megalapításának 30. évfordulója alkalmából szeptember 16–18. között háromnapos fesztivált rendeztek a Nemzeti Táncszínházban különleges darabokkal, október végén könyv- és filmbemutatóval, a három évtizedet felölelő képkiállítással. Mi alapján állítottátok össze a minifesztivál programját Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház igazgatójával, és mely darabokra esett a választásotok?
Az egyik a Mesterek és tanítványok című est, mert mint az előbb említettem, lenyűgöz, ahogyan a mesterek és a tanítványaik hatnak egymásra. Az est Stravinsky Tavaszi áldozata köré épül, amelyet a 30 éves társulat egykori és jelenlegi táncművészei, valamint a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tánctagozatának végzett diákjai is előadnak, két különböző verzióban. Fontos volt, hogy a fesztivál több évet öleljen fel, és legyen benne gyerekelőadás is. Ez lett a felújított Csizmás kandúr, amit a Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozóra is elviszünk. A Tayos a legújabb darabunk. Ez áll legközelebb a jelenlegi, spirituális, felfedező korszakomhoz, ezért nem hagyhattuk ki.
A bohócvonal is erős jellemzője a munkásságomnak, ráadásul a Bohóc kerestetikben táncolok is. Nagyon személyes darab, Vati Tamással adjuk elő. A fesztivállal nincs vége az ünnepi évadnak, hiszen október végén jön a felújított Lakodalom. Akkor tervezzük bemutatni a társulatról készülő dokumentumfilmet is, a Táncszínház előterének kivetítőin pedig Horváth Judit fotóit, amelyeket az elmúlt évek produkcióiról, próbáiról készített. Ha sikerül, még ősszel kiadják Sándor L. István rólam készülő könyvét.
Műfaji szempontból is rendkívül színes a skála, amelyet a táncművészet palettájára festettél.
Remélem, hogy fel lehet ismerni az előadásaim stílusát, kezdettől erre törekedtem. Szerettem a szólóelőadásaimat, amelyekben fontos volt a nőiség, de radikálisabbak is születtek a pályám elején. Sokáig minden egyes előadásomban táncoltam; nagy sikert arattam, bármerre jártam, és számos díjjal jutalmaztak külföldön is. A nőiség mellett a humor és a társadalomkritika is helyet kapott a munkáimban – és egy cseppnyi különösség, ami rám jellemző, de nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mi az.
Szerintem ez az a varázs, amit 19 évesen vágyként megfogalmaztál.
Lehetséges. Mindig másképp közelítek a dolgokhoz, más szegletből nézek rájuk. Amikor eljöttem a Katonából, nagy produkciókat készítettem a Müpában, köztük A varázsfuvolát, aminek gyerekváltozata is született, majd ezen a nyomon továbbhaladva csecsemőszínházi előadásokat. Aztán jött az Oidipusz, az Antigoné, az Orfeusz és Euridiké, és közben elkezdtem musicalt, operát, operettet, prózát rendezni. Ezek közös stílusa: a lelkem.
A harmincéves programsorozatnak ezért az a címe, hogy Lélektáncosok. Sosem a testemmel táncoltam csupán; annyira intenzív volt a jelenlétem, hogy megéreztem: aki a színpadon velem játszott, inspirálódott a jelenlétemtől. Egyszer Londonban a Mary Wigmanről készült szólómat adtam elő, és transzba kerültem: kívülről, fentről láttam magamat, ahogy táncolok. A mai napig emlékszem rá. Mások meditáció közben élnek át hasonlót, míg én a táncommal tudtam mágikus teret vonni magam köré.
A keresztapád, Mozsonyi Albert vezetett a tánc útjára. Hálás vagy neki?
Nagyon! Amikor 2019-ben meghalt, Nyaralás címmel darabot készítettem a tiszteletére. A szolnoki színház koreográfusa volt, ott barátkoztak vele össze a szüleim. Rengeteg gyereket tanított balettre Szolnokon és a környező kisebb településeken. Kocsival járta a vidéket, és mindig magával vitt, így egy nap több balettórán is részt vettem. Hároméves koromtól foglalkozott a képzésemmel, és még terhes volt velem az anyukám, amikor azt mondta neki, hogy világhírű szőke balerina leszek. Közben irodalmi színpadoztam, szavalóversenyeket nyertem, tornáztam, ezért anyukám nem tudta eldönteni, hogy színésznő vagy táncosnő legyek. Végül is mindkettő összejött, mert amikor táncoltam, színésznőként is jelen voltam. Tavaly a Pécsi Balett Madame Hortense szerepét bízta rám a Zorbában – nagy élmény volt újra színpadra állni.
Sosem jöttél le igazán és véglegesen a deszkákról. Volt, hogy pár éven át nem láthattunk táncolni, de aztán mindig feltűntél.
Csak azt táncolom el, ami nekem való. Férfiszerep, öreg bohóc vagy idős prostituált, mint Madame Hortense, még belefér. Ha van olyan szerep, amit nekem kell megcsinálni, akkor elvállalom. A Lakodalomban például az Eszkimót játszom, ami kortalan szerep. Idősebb fejjel kezdtem mélyebben megismerni, honnan jöttem. Nagyon szeretem a szüleimet; a közelemben laknak, erős a velük való kötelék. Vidéki lány vagyok, és ez a ragaszkodás visszajött az életembe. Budatétényben, kertes házban lakom a családommal; állatokat tartunk, növényeket termesztünk, fákat és virágokat ültetünk a párommal és a kisfiammal. Fiatalon is hasonlóra volt igényem. Sosem az volt a vágyam, hogy méregdrága autókban suhanjak vagy világhírű helyen lakjam. New Yorkban klausztrofóbiám lett a felhőkarcolóktól. Bár izgalmas város, nem tudom elképzelni olyan helyen az életemet. Erős bennem a földhöz, a természethez való vonzódás.
A nyitóképen Bozsik Yvette Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező. Fotó: Horváth Judit
