A szerbeknek külön szavuk van arra (ami nyilván egy ősi hagyomány bizonyítéka), hogy a feleslegessé, a felnövő nemzedék számára már terhessé vált idős emberekkel leszámoljanak, erőszakosan halálba taszítsák. Ez az öregekkel való leszámolás, a "lapot" a japánoknál is megvan (a Narayama balladája című film beszéli el nagyszerűen). Halálról és erőszakról itt is, ott is sokat tudnak. A szerbeknél azonban friss történelmi trauma teszi élővé és vezérfonallá e témát - a kortárs színházban is. Amely témát meglepő módon a nők írják. A harmincas éveik közepén járó drámaírónők, akik közül Biljana Srbljanovic világkarriert is befutott, fontos szerepet játszanak ma a szerb színházban. Ez a női írásmód szimbolikusan is a nők által élhette túl a háborút. Azok a nők írják ezeket a darabokat, akik a Sáskák című Srbljanovic-dráma szerint már öregek. Öreggé tette őket az a sok cipelt és örökölt történet, amit hordoznak, az a macsó társadalom, amelynek elvárásai szerint élnek. Meglehetősen férfias is az írásmódjuk, egy erőszakos, kemény világról adnak hírt. Ahol nem csak generációs küzdelem folyik, de mindenki öreg: az is, aki tíz éves, az is, aki harmincöt, hogy az igazán öregek már csak valamiféle tárgyak, eltakarítandó élő hústömegek legyenek. S az élők egymást falják fel, ők a sáskák és a sáskajárás áldozatai egyszerre: olyan hely és kor ez, amelyben sem szeretet, sem együttérzés nincs.
Srbljanovic darabja, amelyben emberi-családi viszonyok bontakoznak ki és poszt-háborús történetek (biográfiák) peregnek meglehetősen sűrű jelenetváltásban, nem tűnik kivételes darabnak. Talán európai sikerét is inkább a Nyugat rossz lelkiismeretének köszönheti, amelyet ez a háború iránt közönyös világrész a szerző Szerbia-darabjaival szemben érezhet.
A Katona színpadán mindenesetre nem húsba vágóak azok a viszonyok, amelyeket a dráma ábrázol, és a néző sem sápad el a felismeréstől, hogy miféle emberek ezek, mifélék vagyunk mi magunk. Máté Gábor rendező a humor, groteszk játék, komikus karakterek és mulatságos szituációk irányába tolja a darabot. Mint aki fél a keménységtől, kegyetlenségtől, a kétségbeesés hidegétől, és végső soron a nézőt óvja az önmagával való szembesítésétől. És attól, hogy megkarmolja. Bántsa. Fájjon neki. Dúrban játszatja moll helyett. Mint aki azt mondja: ezek ők. Nem mi. Nem ismerhetünk magunkra. Nem a realista értelmezésből ki nem mozduló színpadi nyelv könnyíti el a darabot. (Szimbolikus lehetőségek ugyan vannak benne, de ez választás kérdése.) Hanem az értelmezésé. Nem is a darabé vagy a figuráké. Hanem magáé a világé.
A színészek teszik a dolgukat, mind jól, olykor nagyszerűen, a játék és a groteszk a kisujjukban van; a teljesség igénye nélkül: Bodnár Erika magányos, elvált asszonyában megjelenik a kétségbeesés, a tíz éves kislányban (Jordán Adél) a sötét jövő, az agg férfiben (Kun Vilmos) valami Csehov Cseresznyéskertjéből megörökölt, megindító, Firsz-szerű élő holttest, Rezes Judit pedig mint időjárásjelentés-bemondónő brillíroz. Pelsőczy Réka, aki egy furcsa, Cassandra-szerű látnokot alakít, keményebb, mint a többiek. Ő van az igaz úton.
Nevetünk, persze, és értjük is. De a rendező nem meri úgy elmondatni a kutyás sztorit, hogy mi is valóban meghatódjunk, hogy minket is tényleg megindítson - hogy aztán megtörténjék, aminek kellene: rádöbbenjünk arra, hogy hiszen ugyanúgy érzünk, mint ő, az a kis buzi orvos, akinek mindjárt vége, mert már harminckilenc éves és fizetnie kell a szexért, ezért aztán szörnyű ajkakat csináltat magának. Hogy mi is szánjuk a kutyát az aluljáróban, gyűlöljük az apánkat és verjük a gyerekünket. Hogy ugyanolyan zengő érc vagyunk, pengő cimbalom, kegyetlenek és szeretet nélkül valók. Eddig a felismerésig ma este nem visz el a darab.
