Joseph Poole-nak már létezett ezelőtt négy évvel egy Murderdolls nevű csapata is, amit horror-punknak tituláltak a programfüzetek. Halott hollywoodi horrorfigurákról, sírrabló ufókról meg a depresszióhoz öltözködés különféle verzióiról írtak halál unalmas számokat. Na jó, volt egy-két durvább, de csak szöveg szempontjából, mert a zúzáson kívül nincsen zenei koncepció. Az imidzsre sem lehet egyébként azt mondani, hogy a szintén nem túl jó zenész, ám figurának zseniális Marilyn Manson köpönyegéből bújtak volna elő.
Az új formáció, a Wendesday 13 igen termékeny zenekar, ugyanarra a sémára már a harmadik lemezét jelenteti meg, nyilván Amerikában roppant nagy erre az igény, ahogy a ványadt horrorverziókra is. Hadd üljön a gyerek otthon gyilkosnak öltözve, talpig vérben az ebédlőasztalnál, hiszen ha kiélheti az átöltözős hajlamait, akkor majd nyilván jobban tanul, és nem gyújtja fel az iskolát.
A Wednesday a hajón a Skeleton című lemezt mutatta be és a koncert, bár tele volt rakva tréfás horrorjelenetekkel, nagyjából ugyanolyan intenzitással zajlott, vagyis az egyes számok között nehéz volt megtalálni a zenei különbségeket. A szövegek a horror, vér, halottak, szex témakörben íródtak, ahogy eddig is, az előadásból pedig, úgy, ahogy volt, hiányzott a humor. Pedig a számok közötti bohóctréfák megtehették volna a magukét, ha például a szentjánosbogárnak álcázott rém leleplezi magát, de úgy tűnik, hogy a színpadi show rendezője kőkeményen komolyan veszi az átöltözést.
Voltak azért magasabb pontjai is az előadásnak, a lemez címadó dala, amelyet a Mötley Crüe zenéje ihletett és arról szól, hogy a csontvázak már a budiban vannak, egészen ügyesen hangszerelt. A My Demise című lassú szám tiszta utánérzés, mégis andalít, a Dead Carolina pedig szintén meglepetés. A többi egybeolvad a szürke égbolttal, egyszer-kétszer elindul a rákendroll, de megreked, mondhatnám stílusosan: a hamvába holt, bár mindhárom zeneszám táncolható. Egy extrovertált, amerikai középiskolás parti-állatkert nagyon jól érezte volna itt magát, ahogy azt a száz fizetővendég is tette. Olyan maszkokkal, ruhákkal készültek az estére, ami nem mindennapi. A zenénél sokkal különösebb volt a közönség, mert számomra mindig rejtély, hogy melyik falból vagy csatornából másznak elő ilyen figurák, valamint hogy honnan öltözködnek és mennyiért. Voltak kivégzettnek öltözöttek, sírrablók, fekete punkok, szoft gótok, halott menyasszonyok, bilincsbe vertek, sánta pókok és miegyéb, egymás közötti visszafogott kommunikációjuk pedig színházszerű. Kisebb csoportokban álltak, ha valaki érkezett, annak végigmérték az új szerelését, majd kapott egy puszit, jó esetben egy italt is. Az est fénypontja számomra a koporsótáska volt a ruhatárnál, egy fekete szarkofág bőrből, amelyben szárnyas betétet meg tollakat, füzeteket tartanak. Persze ki tudja, mit rejt a sötét szatyor. Itt kezdődhetett volna a horror.
