Udvaros Dorottyának sem volt egyszerű gyerekkora, szülei – Dévay Camilla színművész és Udvaros Béla rendező – szakmájuk elhivatott művelői voltak, éppen ezért a családi életre kevés idejük jutott. „A kecskeméti színészházban egyetlen szobában laktak, oda nem lehetett gyereket vinni. Pesten hagytak. Éltem nagymamánál, családnál és intézetben. A legrosszabb az volt, amikor kiadtak egy családhoz. Egy vaságyat este kinyitottak a szoba közepén, reggel meg összecsuktak. Ott laktam én. Hetedikes voltam. Hogy oldjam a kínzó magányt, és nekem is legyen valakim, elterveztem, veszek egy fehéregér-párt, és egy dobozban fölteszem arra az egyetlen polcra, amit használhatok. Jártam az állatkereskedésbe, tudtam, hat forint egy egér, és gyűjtögettem. Elmondhatatlan, mi zajlott bennem. Egereim nem lettek, és átkerültem egy intézetbe” – mesélte.
Kétszer játszott egy színpadon édesanyjával: a Szentivánéji álomban gyerekszereplőként a Titániát játszó anyja közelében lehetett, felnőttként pedig a Janika című darabban voltak partnerek. 1974-ben vették fel a Színművészeti Főiskolára Marton Endre osztályába, majd a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. „Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis nem skatulyáztak be, és főiskolás koromtól kezdve a mai napig sokféle szerepet játszhattam, színpadon és filmen egyaránt. Azt viszont az ember nem tudja önmagával kapcsolatban megfogalmazni, hogy miért választották ki egy szerepre. Mi volt az, amivel meggyőztem a rendezőt? Ha valaki pályakezdő, erre még nehezebb választ találnia” – mesélte néhány éve a Deszkavíziónak.
Egy rövid, Nemzeti Színházban tett kitérő után 1982-ben a Katona József Színházhoz szerződött. „A Katona létrejötte olyan szerencsés csillagzat alatt történt, amelyre előtte is régen volt példa a magyar színházi életben, és azóta sem. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor éveken át bizonyították a szolnoki és a kaposvári színház vezetőiként, hogy nagyon tehetséges, progresszív és elmélyült alkotók, akik létrehoztak és életben tartottak egy-egy olyan társulatot, közösséget, amelyekben mindenki folyamatosan fejlődni tudott. Ez a két ember Szolnokon és Kaposváron olyan színházat csinált, hogy Budapestről zarándokoltak a nézők az előadásokra. Nem azért, mert a fővárosban ne lett volna mit nézni, hanem mert ennek a két városnak a színházi élete akkor minden másnál jobban virágzott.” Úgy vélte: a Katona az indulásakor megkapott mindent, amit egy új színház csak kaphat, hogy azok a tehetséges emberek teljes odaadással, csak a feladatukra koncentrálva dolgozhassanak.
Tizenhárom évet töltött a társulatnál, majd önszántából távozott. „Azt éreztem, hogy az a jó értelemben vett euforikus színházcsinálási téboly, ami a kezdeti éveket jellemezte, tizenhárom év alatt lassan, de megkopott, és ezt nem bírtam elviselni. Továbbra is nagyon jó minőségű előadások születtek, de valami újat akartam keresni, világot szerettem volna látni…, ezért otthagytam a társulatot, akiktől mindent megkaptam, és akiknek rengeteget köszönhetek.”
Először szabadságra vágyott, ám Székely Gábor meghívta az Új Színházba, és „neki nem lehetett nemet mondani. Ez volt a második színház, amelynek alapító társulati tagja lettem, majd ezt követte a Bárka Színház. Van bennem kalandvágy, most már a korom miatt kisebb, mint régen, de sosem szerettem a tutiban megülni, és mégiscsak részese voltam három színház születésének.”
Számos izgalmas produkcióban vett részt, majd amikor úgy érezte, a színház rossz irányba tart, Jordán Tamás meghívására a Nemzeti Színházhoz csatlakozott. „Társulati tag vagyok, ami előnyökkel és kötelezettségekkel jár. Csapatban dolgozom, tudom, egy éves műsorterv összeállításánál nagyon sok szempontot kell szem előtt tartani, és én eljátszom, amit rám osztanak. Persze az nagy boldogság, ha érzem, hogy egy darabot talán miattam vesz elő a színház. Azt hiszem, a Meggyeskertnél ez történt” – nyilatkozta.
Több mint két évtizede tagja a Nemzeti Színház társulatának. „Annyi minden történt velem a Nemzeti falai között, annyi sikert és kudarcot éltem meg, hogy azt érzem, oda tartozom, és míg régen én kerestem a kalandokat, most ezek az impulzusok találnak meg engem. Jordán Tamás, Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila – teljesen különböző alkotók jönnek oda »hozzám«, én pedig ugyanabban az öltözőben ülök, és a magyar és külföldi szakma krémjével dolgozhatok” – összegezte a Deszkavíziónak.
A Nők Lapja kérdésére, hogy pályája során mi formált rajta a legtöbbet, így felelt: „A szerepeim. Visszanézve ezt gondolom, bár ez sem egyértelmű. A színész nemcsak minták, hanem élmények, tapasztalások alapján játszik. Ez lehet öröm, bánat, csalódás, lélekemelő beszélgetés, siker, nem sorolom. Ezek az emlékek mind megragadnak bennem, elraktározom, szinte ösztönösen tudva, hogy ez valamikor még jól jöhet.”
A kérdésre, hogy versenyző alkat-e, egy másik beszélgetésben elmondta: „Küzdő. Színházban sem bírok lazsálni. Ha egy rendező nem követel tőlem, ha nem kell széthajtanom magam, unatkozom.”
Előfordult, hogy maga is rendezésre adta a fejét, Peter Quilter Függönyt fel! című darabjának hazai bemutatóját állította színpadra a Gózon Gyula Kamaraszínházban. „A rendezés egy másik szakma. Azért még nem válok alkalmassá egy darab színpadra állítására, mert évtizedek óta a színészi pályán vagyok. Bennem hatalmas tisztelet van a rendezők iránt, hiszen a legnagyobb mesterekkel dolgozhattam együtt. A magyar nagyágyúk mellett olyan világhírű rendezőkkel dolgoztam, mint Jurij Petrovics Ljubimov, Silviu Purcărete, Andrei Şerban vagy Anatolij Vasziljev.”
Anatolij Vasziljevvel az egykori Művész Színházban dolgozott együtt. A világhírű orosz rendező a Dosztojevszkij A nagybácsi álma című novellája alapján írt darabot állította színpadra. „Hetekig csak ültünk, és olvastuk a szöveget. Hihetetlen feszültség volt bennem! A többiek sem értették, miért van erre szükség. De egy idő után olyan mértékben átjárt bennünket a szöveg – a mondatok jelentése, a szavak ereje –, hogy nem volt szükség semmilyen magyarázkodásra, értelmezésre. Utána mentünk csak a színpadra, és egy nap alatt megtörtént a szcenírozás. Nagyon büszke vagyok arra, hogy volt egy ötvenperces páros jelenetem Törőcsik Marival, amit Vasziljev beépített a szakmai kurzusainak tematikájába. Őt nagyon sokfelé hívták a világban előadásokat tartani, és szemléltetésként használta a jelenetünkről készült felvételt.”
Törőcsik Marival harmadéves főiskolásként ismerkedett meg. „Mari férje, Maár Gyula 1977-ben televíziós portréfilmet készített róla Színész vagyok címmel. Major Tamás is szerepelt benne, kölcsönösen tisztelték egymást. Kaptam a filmben egy jelenetet én is. Marinak és nekem ugyanazt a helyzetgyakorlatot kellett megcsinálnunk. Major találta ki: mész az utcán, meglátod a régi szerelmedet, hezitálsz, odalépj-e hozzá, de inkább hagyod elsétálni, nem akarod, hogy észrevegyen… Nagyjából így szólt az instrukció. Külön-külön vették fel a jelenetünket, nem láttuk, ki mit rögtönzött, csak később, a stúdióban, amikor levetítették, és Major elemzett minket, mit kezd a szituációval egy főiskolás, s mit egy érett színésznő. Én mozgalmas megoldást választottam: észreveszem a férfit, lelkesen elindulok felé, aztán mégis behúzódok egy kapualjba, óvatosan kilesek onnan, majd eldöntöm, hogy na, akkor tényleg odamegyek hozzá, végül azért tétován visszalépek. Mari megállt, nézett, a tekintetében lefutott a régi kapcsolata a férfival, az együtt töltött jó és a rossz idők, dühök és lángolások, alig rezdült az arca, nem mozdult, a közös múltjuk azonban élt ebben a mozdulatlanságában” – idézte fel a Fideliónak.
Egy évvel később találkoztak ismét a Nemzeti Színházban. A Téli regében játszották anyát és lányát. „Tizenhat évig nem láttam az anyámat. Aztán feltűnt az életemben. Térdeltem a színpad közepén, és Mari elindult felém. A néhány lépésében tizenhat elveszett év közeledett, az újra megtalálás egyszerre felemelő érzésével és minden félelmével. Ez örök képpé rögzült bennem. Ez a pecsétje számomra a színművészetnek: mit jelent, hogy egy színész jelen van abban a szituációban, amit eljátszik, miként adja oda, milyen energiával a fizikumát, a mentális figyelmét, a lelkét annak a sorsnak, amelyet megmutat. Maritól ez a mély tanulság kísér a pályámon.”
Lapunknak legújabb szerepe kapcsán nyilatkozott. A nulladik perc a Belvárosi Színházban a 19. és a 20. század fordulóján játszódó történet, amelyben Udvaros Dorottya Madame Pie-t alakítja, aki ösztönös túlélő, és társaival együtt jobb jövőben bízik. Az interjúból, amely itt olvasható, kiderül, a színésznő maga is harcos alkat: szerepeiben éppúgy tud küzdeni, mint természetvédőként.
Udvaros Dorottya kapta a Nemzet Színésze elismerést azzal, hogy a cím jelenlegi tizenegy birtokosa őt választotta a 2023. május 8-án elhunyt Máthé Erzsi helyébe. A most eltávozott színészlegenda helyére a grémium június 26-án választotta meg az új tagot, akit a Nemzeti Színház vezérigazgatója, Vidnyánszky Attila értesített a döntésről.
Nyitókép: Kelemen Zoltán Gergely/MTI
