Nem fér semmilyen dobozba – Interjú Kovács István operaénekessel

Bach, Debussy, Gyöngyösi Levente és Hugo Wolf művei szerepeltek a naptárában – széles paletta. A Keresztkantáták című Bach-esten nemcsak énekelt, hanem együtt is mozgott Horváth Csaba koreográfus-rendező táncosaival. Könnyen elvállalta ezt a kettős feladatot?

Igen. Szeretem az ilyen kihívásokat. Úgy éreztem, el vagyok kényeztetve, mert Bach a világ legszebb, veretes és értékes zenéit komponálta bele ezekbe a művekbe is. A produkció speciális küldetés volt számomra, mert ezek a darabok valójában nem valók színpadra. Meditatív, kontemplatív, befelé forduló, spirituális, elmélyülő muzsika, aminek ugyan van drámaisága, de nem kínál olyan eszköztárat, amivel könnyű lenne vizuálisan megjeleníteni.

Szerintem jó megoldás született, mert a rendező nem keresett konkrét narratívát. Nincs történet. Ha azt akarnánk belőle csinálni, akkor erőszakoskodni kellett volna, az pedig nem vezetett volna jóra. Tulajdonképpen asszociatív képi világot kínáltunk a nézők számára, ami tagadhatatlanul megosztóan hatott. Volt, aki élből elutasította, mondván, hogy a zene bőven elég lett volna. A többség azonban elfogadta a koncepciónkat, hiszen nem károsítottuk a zenét, és katartikus élménnyel távozott, mert megszólította az előadás.

A közelmúltban Golaud-t alakította Debussy Pelléas és Mélisande című, ritkán játszott operájában. A lovagot rendszerint idős férfiként ábrázolják.

Úgy hiszem, tévesen. Abban a korban, amikor a történetté formálódó emlékek: Golaud, Mélisande, Pelléas személyes érzelmei megelevenednek, korán házasodtak. Nincs határozott utalás, de Golaud körülbelül ötvenéves lehet, mint most én. Van egy fiatalabb öccse, Pelléas és egy kiskamasz gyermeke, Yniold, így nézetem szerint hiteltelen lenne aggastyánként ábrázolni. De a figura komplexitásának bemutatása valóban kivételes feladat. Rendkívül impulzív karakter, mégsem lehet egyértelműen a „fekete”oldalra állítani, mert Debussy olyan gyönyörű zenéket írt számára, amelyek az érzékenységéről tanúskodnak. És a szövege alapján tényleg szerelmes Mélisande-ba.

Golaud azonban harcos, középkori vitéz és vadász, az ilyen alakhoz illő marconasággal. Ha valakinek nincs karja, nem tud ölelni: a szeretethez kifejezési formák kellenek, és Golaud ezekben nagyon szegény, mert ilyen fából van faragva. Mélisande szuperérzékeny, leheletfinom lény, nagy szüksége lenne olyasféle odaadásra, amire Golaud egyszerűen nem képes. Emiatt csúszik félre kettejük kapcsolata.

Kihívás volt a szerep megformálása; örülök, hogy megtalált! Úgy gondolom, hogy ha Golaud pszichológushoz menne, azt állapítaná meg róla, hogy borderline. Olyan gyorsan vált egyik hangulatról a másikra, indulati állapotból puha, szeretetteli hangnemre, hogy azt bizonyos mostani nómenklatúra szerint kórosnak mondanánk. Ebben a rendezésben ezt a prizmaszerűen változó emocionális állapotot leginkább hanggal lehetett megmutatni, mert kevés színpadi eszközt kaptunk. Ami nem baj: élveztem a munkát Golaud alakjának megteremtésével, igen motiváló feladat volt.

Minek készült: zenésznek, énekesnek vagy operaénekesnek? Mert árnyalatnyi differenciák lehetnek egy fiatalember elképzelései között.

A sorrend: énekes, zenész, operaénekes. Kisgyermekkoromban nem tanultam hangszert, de zenei általánosba jártam, és ott jó kórus volt. Aztán Pécsett a Leövey Klára Gimnáziumban nagyszerű énektanár tanított. Szabó Szabolcs összes kórusában énekeltem, aztán később a felnőttkórusában, sőt jazzvokálban is. A zene mindig körülvett. Kiderült, hogy van valami hangom, és ez a felismerés végül is az éneklés irányába terelt.

A színpad mindig vonzotta?

Ez családi dolog: ha valakit rendszeresen színházba visznek, színházi közegben van, az megérintheti. Ez nálunk nem volt, de arra emlékszem, hogy amikor középiskolás koromban a budapesti Operaházban voltunk, az nagyon-nagyon megragadott.

Akkoriban apály vagy dagály volt a pécsi operajátszásban?

Akkor inkább apály volt, a legendás Breitner Tamás-korszak talán épp lecsengett. Nem jártam a Zeneakadémiára vagy a Színművészeti Főiskolára, mindent a színpadon tanultam, a rendezőktől és a kollégáktól. Az én pályám speciális: mindig ott volt az opera mint lehetőség vagy ígéret, de eleinte elsősorban oratóriuménekesként jegyeztek.

Az operavilág dobozokban él. Ez nem baj. Valószínűleg így kell lennie, mert tudható, hogy akik az egyik vagy a másik dobozban vannak, azokat be lehet hívni, és biztonsággal odaállítani egy Verdibe, egy Wagnerbe vagy egy barokk operába. Ám ezekből a fachokból borzasztó nehéz kijönni.

Én először az oratóriuménekes skatulyájába kerültem. Később rengeteg Mozart-szerepet kaptam, abban a dobozban is elhelyeztek. Vígoperai és buffófeladatok is jutottak, és azokat is nagyon szeretem. Tehát stílus alapján sem vagyok dobozolható, azt hiszem. Aztán rám bíztak egy Verdi-szólamot. „Jé, hogy lehet? Ezt is el tudja énekelni?” – kérdezhették sokan. Nemcsak ambíció, hanem idő kérdése is, hogy kiléphessünk a dobozból. Aki korán elfogad egy utat, hosszú ideig nem talál másikat, már ha egyáltalán keres.

Ha csak néhány hónapot vizsgálunk, a jelen repertoárja Bachtól Debussyn át Prokofjevig és a kortárs Selmeczi Györgyig terjed. Hogyan dönti el, hogy milyen feladatot vállal el?

Mindig nagyon óvatos voltam. Tanultam a fájóan rossz példákból, és sok mindenre mondtam nemet. Ma már viszonylag széles a hangterjedelmem, és ebbe sok minden belefér, ami basszus- vagy akár mélybasszusszerep, de lehet drámai bariton- vagy basszbaritonszólam is. Az utóbbiak ügyében igencsak észnél kell lenni. És én e téren kérlelhetetlen vagyok. Például Gluck Iphigenia Taurisban című operájában gyönyörű szerepre kértek föl, de visszaadtam, mert van egy rész, amivel a par excellence baritonok is megküzdenek. Úgy érzem, most tartok ott technikailag és fizikailag, hogy a romantikus repertoár jelentős szerepeit is el tudom énekelni. Ezt persze valakinek meg kell hallania, meg kell értenie, és éppen ihletettnek kell lennie a környezetnek. Vagyis némileg szerencse kérdése is, merre lépek tovább. Nincs okom az időt sürgetni.

Úgy értsük, hogy ha
beleöregszik, még Wagner is megkísértheti?

Kisebb Wagner-szerepeket már énekeltem, Komlósi Ildikóval a Wotan-szólamokon dolgozunk. Először A Rajna kincse jöhetne szóba. Nagyon érdekel. Majd meglátjuk, az élet olyan furcsán osztja a kártyát. Egyébként Selmeczi Györgyöt a születésnapján Wotan búcsújával köszöntöttem föl.

Jó pár éve „tettestársak” a zeneszerzővel,
a Kékszakállúból vele készült tévéfilmjük, és több
Selmeczi-előadásban lépett színre. Most pedig olyan darabot
komponál a zeneszerző, amit
kifejezetten az ön
hangjára ír.

A 2022 végén bemutatandó
Artabanról még keveset tudok. Ő volt a negyedik napkeleti bölcs,
aki a Megváltó születésének köszöntésére sietett Betlehembe az ajándékaival. De
33 évet késett, mert útközben pénzzé tette a kincseit, hogy bajbajutottakon,
betegeken segítsen, ezért csak Jézus keresztre feszítésére érkezett meg
Jeruzsálembe – roppant drámai történet.

A Kékszakállút hány helyen játszotta?

Nem számoltam, de Franciaországban, Olasz- és Spanyolországban,
Kínában, Japánban és Amerikában nemegyszer.

Néhány éve Bartók
operája volt terítéken a szombathelyi Bartók Szemináriumon, Eötvös Péter és
Kovalik Balázs kurzusán. Vette az ott történteknek valami hasznát?

Az karmesterkurzus volt, a műhelymunka nekik szólt. Mivel kevés Kékszakállút tudtak kiállítani úgy, hogy mindenki dirigálhasson egy részt, a végére engem is elhívtak. A legfőbb értéke azoknak a napoknak az volt, hogy ott ismerkedtem meg a feleségemmel, Kun Ágnes Annával, aki Juditot énekelte. A kisfiunk a napokban ünnepelte a második születésnapját. Hogy ő is zöld környezetben nevelkedjen, mint a két idősebb gyermekem, az Operaház közeléből Budapest határán túlra költöztünk.

A következő évadban Prokovjev Háború és béke című monumentális operájában Ilja Rosztovot alakítja.

Hatalmas szereplőgárdát
igénylő mű.
Rosztov szerepe nem terjedelmes, de fontos. A darabot a terv szerint eredeti
nyelven, tehát oroszul játsszuk. A produkciót, amelynek
díszletei és jelmezei az Eiffel Műhelyházban készültek, Genfben Calixto Bieito katalán
művész
rendezésében már bemutatták.

Nemrég dalesttel örvendeztette meg a műfaj kedvelőit. Fajsúlyos programot választott: Schuberttel indított, majd Brahms, Wolf, Kodály után Ibert-rel zárta a műsort.

Kezdettől fogva sok dalt énekeltem. Ezt igen fontosnak is tartom, mert egész másfajta terhelés, és egészséges énekmódot igényel, ha az ember a dalokban rejtőzködő finomságokat is meg akarja mutatni. Számomra ez is küldetés, belső igény. Minden évben összeállítok – megjegyzem: rengeteg munkával – legalább egy dalestet.

Nem leszek népszerű azok között a kevesek között, akik értenek a dalénekléshez, mert nem vagyok Dietrich Fischer-Dieskau-párti. Zseniális művész volt, és kivételes pályát futott be. Hallgatom a felvételeit, mert mindig lehet belőlük tanulni. De úgy gondolom, ha fogalmazhatok sarkosan: káros a hatása a daléneklésre. Különösen időskorában, amikor már csak dalokat énekelt, sajátos, steril éneklési esztétikát alakított ki, ami neki jól állt, de művi hangadás volt. A dalénekessztárok Bostridge-től Skovhuson át Hampsonig és Goerne-ig az ő köpenyéből bújtak elő, mind őt tekintik etalonnak. Én viszont úgy gondolom, hogy a dalokat természetesen kell énekelni; mindenkinek azon a hangján, ami van neki. Tudom, az enyém nem a fősodratú daléneklési attitűd. Az én „apai nagyapám” Polgár Lászlón keresztül Hans Hotter. Polgártól sokat tanultam. Ő, Hermann Prey és Thomas Quasthoff nemesen egyszerűek voltak: kiállt egy férfi, és énekelt.

A Covid csúcsán leporolta az orvosi diplomáját.

Különleges engedéllyel, szakmai felügyelet mellett dolgoztam ügyeletes háziorvosként. Ezt a lehetőséget ajándéknak tekintettem, mert nem hobbiból végeztem el az egyetemet, hanem sok energiát tettem bele, valóban érdekelt az orvoslás. Covidos beteget nem, de sürgősségi eseteket elláthattam.

A nyitóképen jelenet a Pelleasból. Fotó: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila