 |
Ha már ilyesmit kell hallgatni, a magam részéről még mindig szívesebben veszem, ha hazai bemutatóval találkozom, mint ha nagy dérrel-dúrral, szenzációként beharangozott külföldi ?újdonságot? kell néznem (s közben esetleg azon tűnődnöm, mi mindenre adnak manapság Tony-díjat). A békéscsabai színház Margitszigeten vendégszereplő bemutatója nem tartozik e kategória prototípusai közé. Ám sajnos nem az alkotói kreativitás, eredetiség okán tér el a receptre készült társaktól. Hiszen Szomor György zenéje nagyjából megfelel a fent leírt sablonoknak. Dominálnak a torokpróbáló, melankolikus melódiák, melyeket igencsak ismerős dallamokból építkező betétszámok egészítenek ki. Professzionálisan kidolgozott, egy pontosan belőtt zenei világot, hangzást érvényesítő számok ezek ? ám fájdalmasan hiányzik mögülük a zenedramaturgia. Szomor György szinte csak szólókat, illetve tömegjeleneteket ír; gyakorlatilag egyáltalán nincsenek duettek, melyekben a szereplők konfliktusai fogalmazódhatnának meg. A ?nagyáriák? majd? mindegyike a címszereplőé (rajta kívül Mercedes kap még egy hatásos számot), az ellenlábasok alig fakadnak dalra, zenei karakterük szinte nincs is. Ugyanez mondható el a Pozsgai Zsolt által készített szövegkönyvről is. Az természetes ugyan, hogy az alapmű szövevényes bosszútörténetét erőteljesen le kell egyszerűsíteni, de az, hogy majd? mindenki vázlatos figura legyen, a Monte Cristo életét tönkretevő gazemberek pedig teljesen súlytalan, már-már nevetséges alakká váljanak, távolról sem az. Azáltal, hogy a protagonista mellett nincs komolyan vehető antagonista, nemcsak lyukacsossá válik a dramaturgiai felépítés, de jószerivel a feszültség is elillan (zenéből, szövegből egyaránt). A címszereplő dalai voltaképpen ugyanarról szólnak, legfeljebb az aktuális élethelyzet más ? dialógus sem a történet, sem a zene szintjén nem jön létre.
 |
A Szomor György rendezte előadás ezen a helyzeten nem sokat változtat, sőt, helyenként nyilvánvalóvá teszi az alapmű problémáit. Pedig van benne néhány szellemesen teátrális ötlet; a kalózokra például nemcsak ismeretlen kezek fognak fegyvert, hanem a zenekar is rájuk szegezi hangszereit. Miként frappáns ötletből született Fekete Péter díszlete is: a hajótestek egyes részei teremtenek jelzésszerű helyszíneket. (Más kérdés, hogy a szcenikai ötletet nem tudja végigvinni a rendezés, s a díszlet mozgatása a vendégjátékon amúgy sem ment zökkenőmentesen.) Ám a centrálisnak szánt ötletek általában kevéssé működnek. Az élet vágtatását mutatója szüntelen körbefutásával szemléltető óra például metaforának roppant vékony, látványelemnek pedig egyszerűen kevés. Dumas értelmetlen felléptetését (narrátorként?) nem indokolja az előadás. Miként a fiatal és az érett korú Monte Cristo két szerepre bontását sem; az ifjú Dantes a későbbiek során mindössze egy dalban idéződik meg, de érettebb énjével ott sem kerül semmilyen viszonyba. (Ha Dantes és Monte Cristo egyazon személy különböző énjeként kerülne szembe, de legalábbis viszonyba egymással, indokolttá válna a ?kettőzés? ? de ezt az alkotók érezhetően nem ambicionálták.) Az első felvonás végi vetítés annyira giccses, hogy már szinte ironikusnak hat, a flash back-be torkolló vég pedig egyszerűen zavaros; a műfaj logikájával szemben gyakorlatilag lezáratlanná teszi a cselekményt.
 |
Papp Janó színes jelmezein és Fejes Kitty kevéssé dinamikus koreográfiáján különösebb invenció nem érződik. Az énekes-színészi teljesítmények finoman szólva is vegyes színvonalúak. A mikroport kellemetlen tulajdonsága, hogy felerősíti a hamis hangsúlyokat, a modoros nevetéseket, az indokolatlanul pattogtatott hangokat ? s ezekből nem keveset hallani az előadásban. Nyilvánvalóvá teszi a beszédhibát is ? bár Szőke Norbert sz.h. (Albert) esetében azért alighanem enélkül is egyértelműnek kellene lennie, hogy a fiatalembernek a színrelépéshez ? többek közt ? intenzív beszédkurzusokra volna szüksége. Nemcsak prózában hallani hamis hangokat, de helyenként énekben is; még az amúgy kellemes tónusban és megbízhatóan éneklő Gulyás Attila (ifj. Dantes) hangja is riasztóan el-elvékonyodik az egyik szám magasabb regisztereiben. A figurák leegyszerűsítésével pedig kevesen tudnak mit kezdeni. Vastag Tamáson nem látszik, hogy tudná, Dumas mit keres az előadásban, Bartus Gyula (Danglars), Csomós Lajos (Fernand) és Vasvári Csaba (Villefort) mintha beletörődnének abba, hogy jelentéktelen és árnyalatlan karaktereket kell formálniuk. Valamivel több sikerrel küzd a Faria abbéra erőltetett, roppant előnytelennek mutatkozó (komikus hatású) hajzattal és szakállal Szőke Pál. Katkó Ferenc, Gerner Csaba és Lapis Erika szakszerűen és mértéket tartva aknázzák ki a kalóztrió relatíve hálásabb szerepében rejlő lehetőségeket. Gubik Petra (Mercedes) éneke és játéka különösen a második felvonásban telítődik szenvedéllyel, drámai erővel. Szomor György nem cifrázza túl Monte Cristo alakját; a jéghideg bosszúállót játssza, mindvégig a precízen megválasztott tónust alkalmazva. A fölényes technikai tudással, imponáló hangterjedelmet mutatva elénekelt dalokat hallva pedig nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a szerző már munka közben pontosan tudta, ki fogja a főszerepet játszani. Hogy e mögött megbújt-e olyan gondolat is, hogy a formátumos énekhang majd úgyis elfelejteti a mű dramaturgiai hibáit, rendezői megoldatlanságát, színészi egyenetlenségeit, nem tudhatom. De hogy nincs az a tökéletes hang, amely valóban feledtetni tudná, azt bizton állíthatom.
