Írás, színészet, rendezés – ezek milyen időrendi sorrendben követték egymást az életedben?
A zene volt először – ilyen volt a családi otthon nálunk. A szüleim is kórusból ismerték egymást, négyen vagyunk testvérek, mindenki zenél valamit – de legalábbis énekel, templomi szolgálattól iskolai énektanárságon át a Soharózáig. Utána jött a gyerekszínészet a Magyar Rádió Gyerekstúdiójában, ahol az akkor még virágzó rádiójátékgyártásban lehetett nézni a nagyokat, Vajda Lászlót, Gábor Miklóst és a többieket. Rendezőt is ott láttam először életemben, Varsányi Anikót, Vadász Gyulát, Papp Jánost, Zoltán Gábort, Hegedűs D. Gézát, Máté Gábort, Horváth Pétert és másokat – nyilván hatott rám ez is.
Aztán jött a színművészeti, ahová színész és rendező szakra is felvételiztem, utóbbira vettek fel, Székely Gáborhoz. Úgyhogy végül abban rendezkedtem be – ez lett a szakmám, mindent összeadva ezzel töltöttem eddig a legtöbb időt, de a többit sem engedtem el. Az írás jött legkésőbb, voltaképp a karanténnal rám szakadt bizonytalanság és a kényszerűen felszabadult idő következményeképp.
És ahogy nőttél, növögettél, milyen és miért sorrendben maradozott el, illetve jött vissza egyik-másik?
Csak az időbeosztás volt a szempont, vagyis annak a nehézségei – a rendezővé váláshoz is kellett egy majdnem teljes évtized, egész embert kívánt, nem lehetett mellette ezer más dolgot csinálni. Mostanában kicsit alakítottam rajta, többet játszom, és nem rendezek már évi négy-öt bemutatót. Szóval próbálom állítgatni az egyensúlyát ezeknek a dolgoknak, hol sikeresebben, hol ügyetlenebbül. Kedvem mindig mindenhez lenne, de most a zene például már évek óta csak egy-két koncert egy évben, hiányzik is nagyon, meg hát rozsdásodom is, nem gyakorlok már naponta, mint régen.
Honnan a vonzalmad az ír kultúra iránt drámástul, firkinestül, ha tetszik, mi a te ír-ősélményed?
Az első hatás egy Dubliners-lemez volt, bakelit, ami megvolt nekünk otthon. Édesanyám angoltanár, és valami segédanyagban megvoltak neki a szövegek is legépelve. Gyerek voltam, de már jól beszéltem angolul, és rabul ejtett a muzsika, Luke Kelly karakteres, szigorúan nyílegyenes énektechnikájú, mégis ezerszínű, nagyon személyes előadásmódja – és a felismerés, hogy ezek mind történetmesélő dalok, és értem is őket. Úgyhogy a gimnázium elején, mikor körülöttem mindenki rockzenekart fabrikált, én az akkori legjobb gimis barátommal, Hodász Andrással ír zenekart alapítottam, és játszottam velük 10 évig, egyébként azóta is nagy ritkán.
Akkoriban ez nagyon ment Pesten, sokat játszottunk, és mellettünk sok zenekar, sok táncház volt, mindig újat kellett tanulni. Ráadásul ez a kilencvenes évek vége volt, a széles körű internetezés is akkor kezdődött, kinyílt a világ, rengeteg kottára lehetett bukkanni, szóval csomó szöveg, zene, felvétel, titkos forrás elém került, mohón tapicskoltam bennük. Furulyáztam, gitároztam, énekeltem, anekdotáztam közben a közönségnek. Jó évek voltak.
A drámák már csak az egyetemen jöttek szembe, és ott is későn, és nem is a McDonagh, hanem Conor McPherson – ráharaptam, mert addigra már sokat tudtam a gondolkodásmódról. Nagyon hatott rám ez a keverék: egyfelől a transzcendens, a túlvilági, a mennyei és a pokoli teljesen természetes jelenléte, másfelől a véres, a kegyetlen, az ember és földközeli. Az olyan kisközösségek történetei, amelyeknek a brutalitás a szeretetnyelve. Ráadásul minden nagyon erőlködésmentesen kapcsolódik össze, organikusan. Az is nagyon jó volt ezekben a szövegekben, hogy érződött, egy nagyon eleven színházi kultúrából érkeznek, kimondottan színházi előadásra, sőt egy jól sikerült estére íródtak, csupa jó jelenet, csupa jó szerep, csupa szinte bulvárosan könnyen befogadható forma, de még a legsúlyosabb témafelvetéseknél is.
Tetszett ez, mert a magam lusta módján önműködőnek láttam: csak meg kell csinálni, és már jó is. Azóta persze nem gondolom már így, százegynéhány premierrel később árnyalódott bennem ez a kép. De a rendezés nagyon szorongós foglalkozás, és én akkoriban felüdültem abban, hogy ezeknél nem érzem ezt. Az én rendezői munkám úgyis mindig jobban hasonlított az angolra: az előadásaim oka mindig maga a színdarab, nem a rendezői eszme vagy vízió. Nem is gondolok magamra művészként, sok, általam egyébként nagyon tisztelt kollégámmal ellentétben, hanem csak suszterként. Alapanyag, kézbevétel, megmunkálás, és a végén egy előadás, ami könnyű, kézre álló, mindennapos használatra való. Oly használatos, mint az ekevas, ahogy Weöres mondja.
Milyen krimiket szeretsz?
Ahol előbb tudom, mi történt. Mint a Columbóban. És aztán végignézem, ahogy valaki emberismerettel, empátiával, szelíd, de mégis kíméletlen következetességgel a szemem előtt érti meg, hogy ez hogyan történhetett meg. Ez hasonlít a legjobban a színházházcsináláshoz is egyébként. A Bogáncsvirágban, amit Nyíregyházán mutattunk be, az első felvonás közepétől lényegében tudható, hogy ki a gyilkos – de még sok van hátra, mire rájövünk, mi is történt pontosan, és hogy miért.
A Manőverben, amit Kőszegen csináltunk tavaly, nem volt világos a tettes személye az utolsó jelenetig – de az egyes szereplőket megértéssel szemlélve mégis össze lehetett rakni előre, hogy merre vezet az út a végkifejlethez. Az Öreghíd alatt címűben, ami szintén kőszegi, és most a Városmajorba érkezik a Szabadtéri Színházak Találkozójára, szintén van egy krimiszerű fordulat a második felvonásban, egy évtizedekkel ezelőtti árulás, ami nyílt színen derül ki. Ha ügyesen játsszuk, az összes többi jelenet igazi jelentését és tétjét is felragyogtatja.
Annyiban mégsem jó a Columbo-párhuzam, hogy a krimi őstörvényei szerint a nyomozó általában kívülálló – nálam viszont mindig szerepel a történetben magában is, köze van hozzá, a legszemélyesebben, és nemcsak neki, hanem íróként nekem magamnak is. A Bogáncsvirágban egy Fiona nevű lány próbál rájönni, hogy hogyan haltak meg a szülei – hogy aztán rájöjjön, hogy ő is érzi egy árulás generációkon át örökített traumáját, amihez neki is köze van, és hogy az ő saját élete is veszélyben forog. A Manőverben egy Kasper nevű újságíró bukkan gyilkosságok nyomára, miközben a saját megbicsaklott életének a romjait kutatja – egy életközepi válsággal küszködő, valaha tehetségesnek mondott, de mára megállapodott (és megtorpant) férfi, aki indokolatlanul szép és tehetséges feleségével gyermektelen házasságban él, ráadásul kissé túlsúlyos is lett közben… Ez akár én is lehetnék.
Az Öreghídon végzett munka volt ebből a szempontól a legkülönlegesebb: ott ugyanis egy olyan főszereplő nyomoz, aki „többen van”. Ott ugyanis egy kisközösség a főszereplő, egyenlő nagyságú szerepekkel, amelynek minden tagja én magam vagyok. A személyiségem más és más kivetülései vannak összezárva egy helyen, ahonnan nem lehet kijutni. Ahogy szeretik, ahogy bántják egymást, ahogy fogadják az idegent, ahogy segítenek a bajbajutottakon, ahogy kicsinyesek és nagyvonalúak egyszerre, ahogy az életüket adják tétovázás nélkül egy jó ügyért, ahogy útjára engednek egy haldoklót, ahogy megbocsátanak egy megbocsáthatatlan árulást a múltból. Külön-külön: ilyen vagyok. Együtt: ilyen szeretnék lenni.
Mit jelent Az Öreghíd alatt esetében a műfaji megjelölés: „képzeletbeli ír darab”, ehhez képest mi a Bogáncsvirág?
Ó, ez csak játékosságból került oda, nincs mögötte semmi ravaszság, a kőszegi nyári színházcsinálás oldott hangulatához van köze. Simán csak későn jutott eszembe, hogy álnéven kellett volna kiírni a szerzőt a plakátra, mit tudom én, „írta McDonagh nagymamája”, vagy ilyesmit, de addigra már késő volt.
Az az előadás azért készült, hogy a jóérzésünket hizlalja, és így a nézőét is. Erre való, szabadtérre, nyárra. Mert az Öreghíd stílusgyakorlat is, paródia is, de komolyan vehetőség is van benne. Igazi, nagy játékkedvvel összerakott hamisítvány. Azt játsszuk, hogy írek vagyunk, de nem azért, mert tényleg azok szeretnénk lenni, hanem mert ma ez a játék. Nincs benne nagyobb hátsó gondolat, mint abban, ha a fejembe nyomok egy piros sapkát, és bemondom, hogy most én vagyok a tűzoltó. A Bogáncsvirágnak nincs ilyen előképe, nem utánoz, nem hivatkozik. Pusztán a helyszín, az eldugott északnyugati sziget miatt tűnhet hasonlónak.
Az eddigi írdarab-rendezéseid után hogyan definiálnád, milyen egy „valódi ír darab”?
Van Upor Lászlónak egy nagyon jó tanulmánya erről a magyarul kiadott Pogánytánc drámakötetben, az nagyon élvezetes olvasmány. Én nem vállalkoznék ezzel kapcsolatos fejtegetésre most, mert nem vagyok tudós – inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy míg az ír drámakultúra is van olyan ezerszínű és izgalmas, mint bármelyik másik, mégis a világ többi részén nyugodtan lehet rá hivatkozni, a szóösszetétel mindenütt jelentéssel bír. Ez mindenképp figyelemre méltó. Az ír kultúra világszerte sikeres exportja, a zenétől a McDonaghon át a sztepptáncig: páratlan művészi és piaci sikertörténet.
Magyar nézőként nyilván a hasonlóságok és különbségek listába rendezése a legérdekesebb feladvány – egy kis (nálunk jóval kisebb!), történelem tépázta nép, amely ráadásul sokkal fenyegetőbben nézett szembe a történelme során az identitása megsemmisülésének reális lehetőségével. Többek közt saját nyelvét is csak elvétve beszéli már – mintha nálunk megmaradt volna a Monarchia, és most mind németül beszélnénk, páran értenének csak magyarul. Évszázados nyomor után csak egészen a közelmúltban beköszöntő jóléti társadalom, sírva vigadás, összetéveszthetetlen népdalkincs vagy épp a nagy, elnyomó (de közben áttételesen fel is emelő) szomszéd, rengeteg társadalmi feszültség… És hát az erőszak, lövöldözés, robbantás, amit nem lehet félvállról venni. Szóval sok az érdekes, elsőre hasonlóságnak tűnő, de igazából máshonnan megközelítendő szempont.
Egyébként a zenészek között sokkal korábban hallottam a székely-ír mentalitás közötti feltűnő hasonlóság gondolatáról (ami persze felszínes ugyan, de nem teljes tévedés), minthogy Székely Csaba drámái (amelyek sok nézőjüket McDonaghra emlékeztetik) elindultak volna hódító körútjukra Magyarországon.
Számomra az ír darab egyszerűen az, ami hamisítatlan. Amit mi csinálunk, az „olyan”. Az meg „az”. Ahogy egy ír kocsma is fura díszlet itthon, és létező, autentikus hely és fontos társadalmi agóra ott. Nyilván az ír darabokat is a maguk sokrétegű társadalmi, mitológiai, miegymási hivatkozásaival csak az ő kultúrájukba ágyazott szellemmel lehet igazán érteni, de mégis, a belőlük áradó ősiségen keresztül élvezhetők a világ más tájain is, van bennük valami univerzális. Ismerősnek látszik valahogy, nem érezzük idegen terepnek.
Aztán még ott van ezer más dolog is, a nyelv, amit világszerte beszélnek, miközben maga az angolul formát öltő anyag mégsem angol és pláne nem amerikai. És hát ott van bizony a kelendőség. Utóbbi sem elhanyagolható szempont. Az ír kocsmazene a mi magyarnóta-kultúránknak felel meg (népzenei gyökerű ugyan, de lényegében maga is hamisítvány), mégsem mérhető össze a hatása a kettőnek. Így a piaca sem.
Mitől tud felszabadító lenni, ha gombhoz varrod a kabátot, tehát a színészekre írod a darabot, nem pedig adott csapatra keresel klasszikus vagy kortárs, magyar vagy külföldi drámát?
Mert eleve felvillanyoz a gondolat, hogy megbíznak bennem ennyire, és látatlanban elvállalnak egy szerepet. Hogy tudják előre, hogy jól fognak járni, mert olyan lesz, ami nekik jól áll, ami személyre szabott kihívásokat tartogat, ami személyes sikert ígér. Utána ezt valóra is kell váltani persze, sok van még ilyenkor hátra. De már maga a bizalom a lehető legnagyobb inspiráció, ami az induláshoz kapható.
Egy vidéki előadáshoz képest talán csak egy nyári vidéki előadás lehet időben, térben korlátozottabb hatókörű. Ez a mondat a szakmai hiúságodat vagy önérzetedet illetően kivált belőled bármilyen érzést?
Én lennék a legboldogabb, ha a magyar színigazgatók között híre menne, hogy én tudok ilyet. Felkérésre, a produkció elképzelt körülményeit és évadbeli funkcióját előre ismerve létrehozni valamit, amiben jó benne lenni, jó nézni, ami könnyen befogadható, és a szakmailag kissé homályos, de a közönség szempontjából nagyon is keresett mezsgyén van a bulvár és a művészszínház között. Hogy minden skrupulus nélkül és nagy kedvvel foltozok be évadtervi lukakat, írok nagy szerepet valakinek, hozok helyzetbe másvalakit.
Voltam társulatvezető épp elég ideig ahhoz, hogy tudjam, ez értékes tudás. Hogy fejlődhessek benne, annak az országos figyelem nyilván jót tenne, de nem akarok telhetetlen sem lenni – és pláne nem akarok keseregni azon, amivel nem tudok mit csinálni. Ha egyetlen felejthetetlen, csillagos kőszegi nyáreste jön ki belőle, az is nagyon jó nekem. Évekig táplálkozom a tapsviharból, amit a végén kapunk.
Milyen vagy színésznek, amikor egy kollégád rendez, és milyen akkor, amikor játszol is a darabban?
Az egész életem színészek között telik – így elég jól tudom, mivel könnyítem meg egy rendező dolgát. Nagyon könnyű velem, én úgy élem meg, de persze majd én is kajánul vigyorgok, ha azt olvasom valahol, hogy ők erről mást mondanak.
Nyitókép: Az Öreghíd alatt. Forrás: Kőszegi Várszínház
