A múlt év tavasza óta a Magyar Művészeti Akadémia alelnökeként dolgozott, így valamelyest átlátta a szervezet működését. Miért ambicionálta az elnöki posztot?
Valójában nem nekem jutott eszembe, hogy elnök legyek. Vashegyi György februárban kérdezett rá, hogy számíthatnak-e rám a tisztújításon. Egy későbbi elnökségi ülésen beszéltünk részletesen a személyes elképzeléseinkről, és ott már konkrét felvetésként fogalmazta meg, hogy vállalnám-e az elnöki jelölést. Akkor azt feleltem, hogy ha nincsen nálam méltóbb ember, akkor igen, de azonnal visszalépek, ha egy még potensebb név esetleg felmerül.
Mire gondol?
Ebben a testületben a nemzet művészei és más, számos rendkívül nagy tekintélyű alkotó dolgozik, így ha közülük valakit ambicionál, hogy az akadémia „arca” legyen, akkor támogatom. Az alapvető céljaim megvalósításához az alelnöki szerep tökéletesen illeszkedett. Ezek: a Műcsarnok rekonstrukciója, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ megvalósítása, valamint a három ezrelékes törvény tartalommal megtöltése és gyakorlati mediálása.
Mennyit gondolkodott azon, hogy elfogadja-e a jelölést?
Igazán nem sokat. Lehetséges, hogy érdemes lenne megkérdeznem a javamra visszalépő jelölteket olyan dolgokról, amelyekben otthonosabban mozognak, mint én.
Felmerülhet ellenérvként, hogy ez a feladat egész embert kíván, s aki vállalja, nem nagyon tud majd mással, például az építészirodájával foglalkozni.
Az irodát illetően: szerencsém, hogy van két kiváló tulajdonos- és alkotótársam, és rajtuk kívül legalább három ember, akire támaszkodhatok. Nem titok, hogy az utóbbi három hónapban – kis túlzással – „vendégként” járok be az irodába.
Ez még három évig valószínűleg így is marad.
Ugyanakkor vannak olyan építészi feladataim, amiket elvállalok, ugyanis nem szeretném abbahagyni a tervezést. Makovecz Imre volt a mentorom, számomra örök példa, aki a haláláig rajzolt. Nem hiszem, hogy ezt abba lehetne hagyni.
Építészként lett mestere Makovecz Imre, ám most az elnökké választása kapcsán más tekintetben is mintául szolgál?
Makovecz Imre szellemisége minden téren meghatározó számomra. Mindent, amit a világról tudok, tőle tanultam. Nem utánzással, hiszen az ember felnőttként kerül egy mester mellé, hanem azokkal a ráébredésekkel, amelyekben ő valóban mesteri volt. Mint egy jó mentor, Imre mindig egy kicsit nagyobb feladattal bízott meg, mint amit akkor éppen elbírtam. Mikor már önállóan boldogultam, ugyanúgy visszajártam hozzá, haláláig együtt dolgoztam vele.
Vegyük sorra a három említett célkitűzést. Hol tart a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ létrehozása?
Hatalmas területet kaptunk a magyar államtól, ennek csupán egy része lesz múzeum, a többi az említett tudományos kutató- és szolgáltató munka ellátást teszi lehetővé. Egy ilyen múzeumot nem magunknak hozunk létre mi, építészek. Magyarországon a lakhatási kérdést – ilyen-olyan támogatások igénybevételével – mindenki maga oldja meg. Ellentétben például Ausztriával, ahol a lakhatást lakószövetkezetek koordinálják. Magyarországon tehát nagyon sok ember kerül döntési helyzetbe úgy, hogy közben járatlan ezekben a kérdésekben. Fontosnak tartanám, hogy legyen egy hely, ahol elfogulatlan tanácsot kérhet anélkül, hogy elkötelezné magát egy építészhez vagy irodához. Hiszen a legtöbben azt sem tudják, hogyan érdemes nekikezdeni egy házépítésnek, tervezésnek.
De a múzeum nem ilyen értelemben edukációs központ.
Pedig ez nagyon fontos. Amikor arról gondolkodunk, hogy milyen jellegű kiállításoknak adjon otthont a majdani épület, akkor pontosan kell látnunk, milyen funkciókkal és tartalommal szeretnénk megtölteni. A „Magyarország száz oszlopfője” kiállítás vélhetően csekélyebb érdeklődésre tartana számot, mint „A fürdőszobák az elmúlt száz évben” tematikájú anyag. Nagyon fontos tisztában lennünk a mai elvárásokkal a kiállítások interaktivitását és vizuális hatásait illetően is. Egy fiatal építészeket segítő inkubátorház létrehozásán is gondolkodunk, és azt reméljük, a pályakezdők – a segítségért cserébe – valamelyest részt vállalnak majd a múzeum működtetésében, a napi feladatok ellátásában. Az említett szaktanácsadásnak is helye van egy ilyen komplex intézményben.
Most nem indulnak nagy állami nagyberuházások. Hol tart ez a tervpályázat?
A második fordulónál járunk, reméljük, hogy ki tudjuk választani a megfelelő pályázót. Előzetes egyeztetéseket azért folytattunk a kormánnyal a továbbiakat illetően. Muszáj már a tervek elkészítésekor figyelembe vennünk a lehetőségeinket, akár azok korlátait. Önerőből képtelenek lennénk ezt megvalósítani.
Mikor indulhat el a Műcsarnok rekonstrukciója?
A terveket október végéig adják le a tervezők, tehát az utolsó fázisban járunk.
Mennyi időre kell bezárni az épületet?
Egy évre. Kevesen tudják, hogy ezt az épületet 1895-ben ideiglenesen építették a millenniumi ünnepségre. Az akkor ideiglenesnek ítélt anyagok persze mai szemmel nézve tartósnak számítanak. Mégis, ez a 130 év, a rengeteg átalakítás és a második világháború rongálásai mind nyomot hagytak az épületen. Sok munka lesz vele.
Mikor láthatnak hozzá?
Forrás kérdése – ha rajtunk áll, jövő nyáron hozzá tudunk kezdeni.
Miről szól az említett három ezrelékes törvény?
Születik az állami beruházásokról egy törvény, amely kimondja, hogy a közforgalmú állami beruházásoknál az összköltség három ezrelékét képző- és iparművészeti kortárs alkotásokra kell költeni. Hamarosan szavaznak a törvényről, nekünk pedig az lesz a feladatunk, hogy segítsük annak megvalósítását. Részt kell vennünk a tervezési folyamatban, és ennek minél szerencsésebb művészi megvalósítását szorgalmazni. Itt korántsem tiltásról és a zsdanovi kultúrpolitikai gondolkodásról van szó, hogy mi meghatározzuk, mi a szép. Inkább csak ügyelnünk kell arra, hogy valóban minőségi alkotások jöhessenek létre. Gondoljon bele, évezredekkel ezelőtt egy egyiptomi templom gazdagon festett volt, egy oszlop nem pusztán tartott valamit, hanem egy fáraó életét mesélte el. Ez mind azt szolgálta, hogy a művészet élményt, szépséget, katarzist adjon, és ezáltal egy másik világba emelje az embereket. A lényeg, hogy a művészet megszólaltasson bennünk valamit. Természetesen e tekintetben máshogy kell eljárnunk egy óvoda és egy köztéri szobor esetében.
Az utóbbi időben vitás kérdésként merült fel, hogy az MMA-nak milyen szerepet kell vállalnia a kultúrpolitikai döntésekben.
Valamivel erősebb szerepet kell vállalnunk ezzel kapcsolatban, de ez soha nem azt jelenti, hogy beállunk egyik vagy másik jelölt mögé például a Zeneakadémia, vagy valamely más művészeti intézmény vezetésére kiírt pályázat esetén. Az alapproblémákat kellene feltárni a művészet különböző területein, és ebben kell közös megoldási javaslatokon gondolkodnunk. Makovecz Imre azt mondta, hogy egy műalkotás igazi értékét nem az önkifejezés, hanem egy kultúra pontos közvetítése adja.
A művészeti élet politikai megosztottsága mellett illúzió, hogy az MMA valamiféle egységet képviselhet?
Nem gondolom, hogy nekünk bármilyen zászlót kellene felmutatnunk. Számunkra az a kérdés, hogy tudunk-e párbeszédet kezdeményezni, hatni egymásra, nyitottsággal fordulni egymás felé.
Tudnak?
Ez a feladat.
Fotók: Cseke Csilla / MTI
