Hogy kerültetek kapcsolatba a versírással?
Vajna Ádám (V. Á.): Régóta írok verseket, egyszer elmentem egy Hévíz lapbemutatóra, ahol többször is mondták, hogy küldjünk be verseket a lapba. Én el is küldtem hármat azok közül, amiket a legjobbnak ítéltem meg, amire a főszerkesztőtől, Szálinger Balázstól csak annyi választ kaptam, hogy humort, humort vigyek bele. Aztán gyakorlatilag egy évig tanított verset írni, míg végül hévizes lettem.
Gelencsér Milán (G. M.): Az induláskor Petőfisen és Adysan próbáltam írni, aztán ezt szépen elhagytam, mert a halovány Ady-verseket Ady már megírta az első két kötetében. Aztán volt egy markáns beat-korszakom, akkor lázadás volt és fecsegés. Mostanában ez már csak hobbi, érdeklődés, a főcsapás pedig valahol a kettő szintézise. Középiskolában nagyon sokan esnek át egy (szerelmes)versírós korszakon, bár az élelmesebbek elnövik ? szóval én már csak dacból is igyekeztem megtanulni a versformákat, akkor még Wikipédiáról, majd nekem is Balázs segített sokat.
A versírás elején ki volt a példaképetek?
G. M.: Most Ady, előtte Ginsberg volt vagy egy éven keresztül. Aztán kiderült számomra, hogy Petőfi is menő, és nem olyan gáz Petőfi-verseket írni. De Ady Endre a nagy kedvenc, és egyre jobban értékelem Berzsenyit, Csokonait.
V. Á.: Nálam mindig Ady volt a példakép, vagyis inkább az Ady-Babits-Kosztolányi trió, nekem ők jelentették a verset. Nagyon sokáig őket utánoztam, aztán rájöttem, hogy kellene kortársakat is olvasni, hiszen azóta eltelt vagy száz év, és ha nem is meghaladtuk őket, de a vers már más, mint akkor.
Mennyire volt nehéz elindulni a versíró pályán?
G. M.: Én Balázshoz Erdős Virágon keresztül 2013 tavaszán kerültem az akkori összes versemmel. Még éppen befértem a Weöres Sándor évfordulós számba egy zalai témájú verssel. Persze utána az embernek rá kell szolgálnia a hirtelen jött első közlésre.
V. Á.: Sokat kellett a technikámon javítani, hogy olyan szintre eljussak, hogy egy újság le merje közölni a versemet, és ez nehéz munka volt. Az elején ez meredekebb pálya, de mostanra már könnyebben megy a versírás.
Hol publikáltok a Hévíz óta?
V. Á.: Tavaly tavasszal volt az első versmegjelenésem, azóta voltunk egyszer közösen a Tempevölgyben és a Pannon Tükörben, ahol Milán többször is publikált már. Most több lapnál is megjelenés előtt állok.
G. M.: Ádám új versét most küldtem el a Pannon Tükörnek, ahol besegítek a fiatalok rovat szerkesztésébe, és az ő versét javasoltam először közlésre. Emellett van versem a Székelyföldnél, a Műútnál és az Apokrifnál is. A hamarosan megjelenő Hévíz antológiában is fogunk szerepelni, ami a legnagyobb megtiszteltetés.
Hogyan néz ki a versírás folyamata nálatok? Honnan jön elő az ihlet?
G. M.: Ha azt tudnám, nem győzném előhívni. (nevet)
V. Á.: Akárhonnan előjöhet: valamikor csak sétálok a Balaton parton este hazafelé az üres utcán, és eszembe jut, hogy lehetne írni egy verset a vidékről. De olyan is van, hogy eldöntöm, hogy akkor most verset írok, leülök a laptop elé, aztán várom, hogy előjöjjön egy kép, ami aztán hozza magával az összes többit.
G. M.: Nekem is általában sétálás után/közben jönnek elő képek, amiket, ha tudok, gyorsan lejegyzek. Érdekes, hogy több hét különbséggel keletkezett ötletek hogyan működhetnek együtt, kiadva egy tőlük független, új jelentést, logikai rendszert, a verset. De néha van olyan szó, amiből rögtön látszik, hogy milyen komplett verset hoz magával.
Mik a kedvelt témáitok?
V. Á.: Nagyon érdekel a közélet és a hétköznapok összekapcsolása, megtalálni a kapcsolatot az egyéni és a mindenkit érintő között. Ebben nagyon benne van a keze Fehér Renátónak, de elég nagy Szálinger-hatás is érzékelhető az ilyen témájú verseimen.
G. M.: Én most elkezdtem visszamasírozni a szerelmes versekhez. Érdekel az a tulajdonképpeni szómágia, amit az előbb is említettem, hogy a szó vonzza maga után a verset, az érdekes képeket és meglepő hasonlatokat. A szerelmes témát most jó öntőformának látom ehhez, és újra gyakorlom a kötött formát, mert be kell rögzülnie annak, hogy minden egyes szó fontos és súlyos.
Van az a közhely, hogy a költő akkor ír szerelmes verset, ha magányos, és bordalt, ha nagyon mélyen van. Ez mennyire igaz rátok?
G. M.: Ez is csak egy műfaj, amelynek megvannak az elemei, amik működtetik, ezeket kell elsajátítani. Áldásos, ha a technika és az érzés együtt megvannak, de ha pusztán a törött szívedet siratod, nem fogod látni, mit írsz. Ahogy a közéleti versekhez sem kell konkrétan politizálni.
V. Á.: Soha nem is akarok politizálni, és szerintem anélkül is lehet közéleti verseket írni, hogy az embernek egyáltalán eszébe jutna az aktuálpolitika.
Vannak olyan elemei a munkafolyamatnak, amiket legszívesebben kihagynátok?
G. M.: A címadást, de van, hogy a lekerekítés is macerás.
V. Á.: Nálam a címadás, ami a legizzasztóbb.
Szerintetek Magyarországon mennyire lehet híressé válni a versekkel?
V. Á.: Nem is kell, hogy cél legyen az országos ismertség, mert szerintem ezt csak költői teljesítménnyel nem lehet elérni.
G. M.: Velünk mindenki nagyon befogadóan bánt, sőt, szinte egyenrangúan kezelnek minket, segítőkészek, támogatnak.
V. Á.: Egy kezdő képzőművész barátom mesélte, hogy náluk a közösség tagjai nagyon irigyek egymásra, attól félnek, hogy ellopják egymás ötletét, ezért nem is mutatják meg a művet az elkészülése előtt senkinek sem. Mi pedig küldözgetjük a még meg nem jelent verseket is mindenfelé, eszünkbe se jut, hogy akárki lopni akarna a másiktól.
G. M.: Itt van még például a közös közlés is: nincs az, hogy húznánk a szánkat, mert a másik is benne van, akkor nekem már nem is olyan jó. Amúgy most dolgozunk egy közös darabon, szóval megy az éjszakázás, Skype, egymás jegyzetéhez fűzött jegyzet kommentálgatása.
V. Á.: És rádöbbenünk, hogy nem is olyan gyorsan megy egy darabot megírni.
Milyen darabot írtok?
V. Á.: A nagykanizsai piarista gimnázium drámatagozatos diákjainak egy zalaegerszegi színész-rendező a vezetője, ő kért tőlünk segítséget, mert egy régi álmuk egy piarista darab eljátszása. Csak az a gond, hogy ezek a darabok nagyon régiek, ezzel dolgozunk mi.
G. M.: Felfrissítjük a szöveget, mert a nyelv tényleg nagyon archaikus, de nem akarjuk agyonmodernizálni, hanem a stílust megtartva közelebb hozni hozzánk. Ráadásul a darab prózáját átültetjük verses formába, mert az annyira lírai, hogy simán elbírja. Sőt, Ádám remek ötletére a dramaturgiát is megpiszkáltuk.
V. Á.: És tele van zseniális 220 éves poénokkal, amik közül csak minden második működik eredetiben, a többit át kell írni.
Szálinger Balázst emlegettétek sokat, akkor ő mentornak számít a költői pályán?
(nevetnek)
V. Á.: Direkt kérte, hogy ne említsük sokat. Pedig engem gyakorlatilag egy évig tanított verset írni. Verselési feladatokat adott, amik közül a kedvencem az volt, hogy írjam át Ady A Hortobágy poétája című versét hexameterbe úgy, hogy megmaradjanak a rímek, és maga a vers egy építészről szóljon, aki búvár szeretne lenni.
G. M.: Nekem ezek a gyakorlatok kimaradtak. Félek, most is bajban lennék. Látod, Ádám nem. Viszont még mindig kevesebb verset küldök el Balázsnak, mint amennyit megírok, amiről igazán leszokhatnék.
V. Á.: Az a különbség kettőnk között, hogy míg Milán előbb megtanult verset írni, és aztán mutatta meg másoknak, addig én megmutattam másoknak, aztán tanultam meg a hogyanját.
Hogy látjátok magatokat 10 év múlva?
G. M.: Nagyon jó lenne ezt csinálni, de tisztán ebből megélni nem lehet. Érdekel az esztétika (szóval külön öröm, hogy a félévben két szemináriumom is van Nemes Z. Máriónál), szeretnék publicisztikát is írni, ki tudja, talán prózát is, ha olyan téma kínálkozna. Filmet is tanulok, egy rövidfilmekkel foglalkozó start-upnál vagyok kapcsolattartó a rendező és a cég között. És kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy mi kerekedik ki ebből a darabból.
V. Á.: Ha életem végéig elkísérne a versírás, annak nagyon örülnék, de nem ringatom magam abban a hitbe, hogy meg lehetne élni belőle. Szívesen tanítanék egyetemen, kerülnék be tudományos körökbe, és mivel nyelvszakos vagyok, fordítanék is.
Bodor Máté
