Hazai tánckedvelő-táncismerő számára Kanada szinte varázsszó: a roppantul gazdag táncélettel rendelkező országból (túlnyomórészt a Trafóban) egész sor nagyágyúhoz volt szerencsénk, s az általuk bemutatott darabok közt még közepest sem sikerült igazán találni. A Los Angelesben felnőtt Victor Quijada, ki társulatával, a RUBBERBANDance Dance Grouppal most mutatkozott be magyar közönség előtt, nem tartozik szervesen e mezőnyhöz, bár kilenc éve alapított csoportja Montréalban működik. Felfogása, művészi neveltetése, svungja nem igazán ?kanadaias?. Szülővárosában a hip-hop stílusában mélyedt el, melynek ideológiája az utcatánctól folyamatosan mind messzebbre merészkedő táncost mindvégig, a máig elkísérte. Az Egyesült Államok egyik koreográfus ikonja, Twyla Tharp munkáiban szerepelt aztán, s 26 évesen már ? túl számos, értékes tapasztaláson ? ?épp olyan tökéletesen mozgott kortárs táncosként a legnagyobb színházak színpadain, mint hajdan break-táncosként az utcán.? Quijada a patinás Les Grands Ballets Canadiens de Montréal táncosaként landolt, vert gyökeret aztán Kanadában.
|
|
| Victor Quijada és társulata |
Számos alkalommal láthattunk már az utcatánc anyagából dolgozó együtteseket a világ minden tájáról (s persze, itt van nekünk e csapásirányban egy hazai kiválóság: Fehér Ferenc). Az a kifinomult, intelligens, elmélyült, mégis könnyed stílus, amelyet Quijada megalkotott, mégis egyedülálló. A közelmúltban volt Budapest vendége az algériai-francia La Baraka nagyszerű társulata (érdekes, amint Quijadáék is egy klasszikus, hatalmas tánczenét, Stravinsky Tűzmadarát, úgy ők Ravel Boleróját hódították meg a szemünk láttára), mely meglehetősen eltérő felfogásban, de ugyanazon alapokból dolgozik ? ritka kegy két ilyen, fontos műhelyt, egymástól alig egy hét távolságra megismerni.
A RUBBERBANDance zenében és mozgásban alkatrészekre, töredékekre szétbontott alapanyagból dolgozik, akár a Güell Park irdatlan felületeit cserép, porcelán és csempetöredékekből megalkotó Gaudí. Ha közelebb hajolunk, itt is és ott is lenyűgöző, finom részletekre, a hajdan volt, majd újraértelmezett, erős cementbe ágyazott egész tanúskodó szilánkjaira bukkanunk, melyek immár egy új egész parányi részei. A Tűzmadarat, majd Vivaldi A-moll hegedűversenyét, aztán Dave Brubeck örökbecsű Take Five-ját (ez utóbbit azért intakt állapotban hagyva, ám nem nagyon izgalmasan adaptálva) megtáncoltató Quijada nem csupán mozgásról, de hangzásról sem gondol szokványosat. Szilánkokat hallunk, de nem törmeléket, amint táncnyelve sem egyszerű, öncélú fúzió. Az egyik, izgalmas táncfilmjében is klasszikusra alkotó (Secret Service 2007, Prokofjev: Rómeó és Júlia, Lovagok tánca) táncos-koreográfus magától értetődő, elegáns természetességgel olvasztja össze az (inkább neo-) klasszikus balettet és az utcatáncot, az ? úgy vélnénk ? egymástól fényévekre található eszmeiséget, atmoszférát, gesztusokat.
Budapesten látható Loan Sharking című produkciója (melyben ő maga is végig a színpadon remekel) egyfajta best of, vagyis erősen heterogén anyag, mely a társulat első hat évének terméséből válogat: a stílust azonban sokoldalúan, remekül mutatja be számos megközelítésben.
Quijada társulatát mindenkinek látnia kell, aki számára az utcatánc több, mint aluljáróban űzött versengés, puszta attrakció. A műrészlet-füzér széles hangulati skálán mozog: a fanyar gegektől a lírai emelkedettségig, a merész ritmikai játékoktól a filozófiai mélységekig táguló univerzumába könnyű beleszeretni. A létező legegyszerűbb (alapvetően utcai) ruhás, zoknis táncosok játékában újra és újra maradandó, szívmelengetően fifikás elemek, az érzelmeket, kapcsolattípusokat egy-egy, mesterien kifundált mozdulatban-mozdulatsorban érzékeltető momentumok sorakoznak. A játék olykor rendhagyó módon terjeszkedik ki színpadáról. Fent, a nézőtér magasában mobiltelefon kezd csengeni. Az ember dühöng, hogy már nincs előadás, amit ne barmolna szét egy-egy figyelmetlen nézőtársa, mikor hallja, hogy a ?faragatlan tahó? még fel is veszi, s beszélni kezd. A szövegelés egyre hangosabb, s angol ? ekkor ébredni kezd a gyanú. A férfi lassan levonul a lépcsőn, s a színpadra lép. Utolsó mondata: ?I feel lost? (Elveszettnek érzem magam), majd elképesztő táncba kezd a színen álló társnőjével.
Az angol DV8 bő évtizede, a Petőfi Csarnokban játszott Bound to Please című táncdarabjában vitt végbe hasonló provokációt a nézőtérre beépített, idegesítően, vakuval fényképező stábtagjai segítségével.
A stíluskovács Quijada és társulata lendületes, üdítő szellemű előadása izgalmas kaland, kiváló táncosok tolmácsolásában látható, friss erejű és mélyen elgondolkodtató munka. Emellett mulatságnak sem utolsó.
