Számított rá, hogy Bella István-díjat kap? Mennyire tartja fontosnak, értékmérőnek az irodalmi, művészeti elismeréseket?
Meglepetés volt, és már csak azért sem árulták el nekem előre, mert két jelölt pályatársammal álltam versenyben, nem volt előre tudható, ki kapja a legtöbb szavazatot a héttagú kuratóriumtól, nem volt ez lezsírozva. Nyilván jólesik az embernek, ha díjazzák azt, amit csinál. Költőként kaptam az elismerést, de kicsit úgy fogom fel, hogy kritikusi, szerkesztői munkám is méltányolják, amelyekkel szintén kapcsolódom az irodalmi vérkeringésbe.
Beszéljen kicsit magáról: hol vannak a gyökerei, és hol él most?
Szegedi lány vagyok, ott nőttem föl és jártam iskolába, egyetemre. Először friss diplomásként kerültem a fővárosba, és éltem itt néhány évet, majd visszaköltöztem négy évre Szegedre, hogy aztán 2010-ben ismét Budapesten találjam magam. Szeged nevelt föl, de a főváros fogadott be, kínált megélhetést. Most Budapesten élek, de szerintem visszatérek még Szegedre.
Kinek a hatására kezdett el verseket írni?
Kisgyerekkoromtól olvastam mindenfélét: mesekönyveket, indiánregényeket, és imádtam például Tamkó Sirató Károly verseit. A magam és osztálytársaim puszta gyönyörűségére gyártottam első, ezekre hasonlító, tanárcsúfoló rigmusaimat az általános iskolában. Emlékszem, egy füzetbe írtam ezeket, benne volt a fél tanári kar. Aztán egyszer bennfelejtettem a füzetet a padban, s a tanáriba kellett érte mennem − a tartalmát persze addigra a tanáraim is megismerték. Jó fejek, sőt kimondottan progresszívek voltak a maguk módján, nem járt semmiféle retorzió a gúnyversekért, pedig ez még a nyolcvanas években történt.
Voltak-e olyan mesterek, tanítók az életében, akik segítettek a pályán?
Nem voltak igazából tanítóim, mert nem lehetett engem tanítani, mentem a magam feje után. Iskola után sokszor kötöttem ki a Somogyi könyvtárban, hogy kortárs költőket olvasgassak, gimiben az akkor indult JAK-sorozatot bújtam. De főleg a 20. századelő avantgárd költészete érdekelt, a szürrealisták és a néhány évtizeddel későbbi beatköltészet, Corso, Ginsberg, és szintén a gimnazista évek felfedezése a magyar irodalomból József Attila, Radnóti, Pilinszky. A gimnáziumi, egyetemi színjátszókör is nagy nekibuzdulása volt a 16-18 éves változatomnak, majdnem felvételiztem a színművészetire, de aztán mégse. Egy rövid ideig a fizikus pálya gondolatával kacérkodtam, mivel a gimnáziumi harmadikos és főleg negyedikes fizika − a hullámtan és a kvantummechanika − roppant módon izgatott, és elég jól is ment. De aztán negyedikben a magyar faktos tanárom, Virág Zoltán szárnyai alatt eldőlt, hogy magyar szakos bölcsész leszek.
Milyen irodalmi körökkel került kapcsolatba?
Verseket mindig is írtam, irodalmi körökkel − a 90-es évek egyetemi DeKon-csoportjától elszakadva − csak jóval később kerültem kapcsolatba: 2003-ban Az Irodalom Visszavág, 2006-ban a Spanyolnátha, a Parnasszus hívott a soraiba, örökre emlékezetes marad a 2007-es Parnasszus-tábor Szentendrén, az első írótáborom.
Készül-e újabb kötete, s ha igen, mikor várható a megjelenése? Hasonló lesz a tematika, a stílus, a költői formák használata, mint a korábbiakban?
Készül, igen, vagy idén, vagy jövőre lesz belőle kötet. A költő és vele a versei is változnak, az lenne a különös, ha ugyanazt kapnák az olvasók, mint a 2015-ös Földerengésben. Talán kevesebb lesz a személyes hang, az élménylíra benne, de azért ebben is lesznek intimitások, nem kell félni; a formai megoldások tekintetében ugyanúgy a bőség zavarára lehet számítani. Ami korábban nem volt annyira jellemző, de most az lesz, az a szótagszámlálósdi. Több új versemet nem a rímek, hanem a szótagok rendje tartja össze. De nem kell aggódni, nem lesz feltűnő, olyan, mintha nem is lenne.
Vannak-e különleges, vágyott irodalmi tervei?
Volt egyszer egy olyan tervem, hogy Új-Zélandra megyek maori költészetet fordítani (avagy létrehozni azt?), de valami nagyobb kalandra vágynék inkább most már: például szívesen megismerkednék a szentinelézek titkos művészetével.
Össze tudja-e kapcsolni a művészetet a polgári életével? Mivel foglalkozott eddig?
Az Országos Levéltárban dolgozom, mellette szépirodalmi kiadók könyveit szerkesztem, szöveggondozom elég régóta; a Magyar Napló Kiadónak, az Orpheusznak, a Nap Kiadónak dolgoztam az utóbbi években. Mindig tanul az ember új dolgokat, nincs két ugyanolyan szöveg, két ugyanolyan feladat. Továbbá, most már két éve, az Irodalmi Jelen kritikarovatát menedzselem, ez utóbbi tekinthető fő tevékenységemnek, amit szívesen is csinálok: nem egy papírízű történet. Többek közt gondoskodnom kell arról, hogy hetente kétszer friss anyag kerüljön fel az oldalra, ehhez pedig folyamatosan kommunikálni, szervezni kell, mozgatni a szálakat.
Mi a hobbija? Milyen a viszonya az irodalmon kívüli művészetekhez, járatos-e valamelyik művelésében?
A tánc és a biciklizés számomra életforma. Járok most egy úgynevezett rituáltáncra: átmozgat, felszabadít, és mivel sok benne a kontakt elem, tudatos kapcsolódást is kér tőlem, figyelmet másoknak. Kicsit olyan, mint egy színházi mozgásműhely. Ha színházba akarok menni, leginkább kisebb alternatív színházakat választok, nagyon szeretem Formanek Csaba, Ilyés Lénárd darabjait például. Ha zene, akkor pedig, mondjuk, Ripoff Raskolnikov Magyarországon élő osztrák bluesgitáros, akit majdnem harminc éve hallottam először koncerten játszani, vagy Estas Tonne orosz gitárvirtuóz. Van egy szép gitárom, és egyszer majd megtanulok rajta rendesen játszani, azt tervezem. Írok dallamokat mindenféle versekre, és vénségemre azokat fogom gajdolni dohos pinceklubokban.
Kiemelt fotó: Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke átadja a Bella István-díjat / MTI
