Ha egy mód van rá, újrahasznosítja a jelmezeit. Kedvenc színe a fehér, énekese Pink, írói pedig Márquez, Eco, Herbert, Asimov. Lelkes környezetvédő, színészfeleség, újdonsült anyuka.
Miért lett jelmeztervező?
Minden gyerek rajzolgat, de a szüleim úgy látták, talán van hozzá tehetségem, ezért taníttattak. Eleinte rajzfilmeket akartam rajzolni. 11-12 éves voltam, amikor A Guldenburgok öröksége című sorozatot néztem, emlékszik rá?
Természetesen! A 80-as évek egyik legkedveltebb német sorozata volt.
Volt benne egy divattervezőnő. Ott láttam először, hogy létezik ilyen szakma, és arra gondoltam, milyen érdekes lenne ezzel foglalkoznom. A családban két unokatestvérem is dizájn szakos volt, és a család azt mondta, én is erre menjek, mert ezzel a végzettséggel divatot is tudok tervezni. Még mindig az ott tanultakat alkalmazom a munkámban. Rendszerben gondolkodom: a látványnak következetesnek kell lennie. A színházban nem az a fontos, hogy szép legyen egy kosztüm, hanem az, hogy illeszkedjen az előadás világába.
Önt nagyon tehetségesnek tartják. Mi jellemzi a stílusát?
A tehetség nem elég: jól jön, de attól még lehet, hogy a végeredmény nem segíti az előadást. Fontos, hogy a jelmeztervező tudjon önállóan gondolkodni, de egyúttal alkalmazkodjon is a rendezőhöz. A stílusomra az jellemző, hogy stilizálok. Ha például egy korhű, 17. századbeli ruhát kell terveznem, csak az adott kor felismerhető jegyeit használom. Nem mindig megyek bele minden apró részletbe, de mindig betartom a vonalvezetését, a szabását annak a kornak, megpróbálom a lényegét visszaadni az akkori stílusnak.
Változott a stílusa az évek során?
Igen: ami bevált, azt továbbviszem, ami nem, azt elhagyom. Minden műfajban jártam már, mindegyiknek más a specifikuma. A nagyopera például jó, ha grandiózus, ez a jelmezre is vonatkozik. Szeretem a musicaleket, bár az nagyon nehéz jelmeztervezés szempontjából, mert rengeteg benne a gyorsöltözés, szóval nagyon fontos a funkcionalitás. A kortárs vagy a klasszikus balett viszont más igényekkel működik, itt a mozgás a lényeg.
És ott a ruhának nagyon kell alkalmazkodnia, hogy lehessen benne rendesen táncolni, nem?
Abszolút! Ezert fontos, hogy a jelmez meg a díszlet ezt ne akadályozzon, hanem segítsen. Ez prózai előadásban is fontos, vagy épp az ellenkezője: ha peldául azt kell elérni, hogy a színész ne tudjon mozogni benne, mert így segíti őt a szerepformálásban, akkor olyan jelmezt tervezek.
Hogyan születik meg egy jelmez, hogy jut el az ötlettől a varrodáig?
Először elolvasom a szövegkönyvet, meghallgatom a zenét, kijegyzetelem magamnak az összes szereplőt, helyszínt, minden olyan információt, ami az eredeti műben található. Utána leülünk a rendezővel beszélgetni, hogy neki melyek az elképzelései, milyen világot akar. Erre építem rá a látványt. Ezt követően dokumentációs fotókat keresek, úgynevezett mood board-okat készítek, végül kialakítok egy koncepciót, és bemutatom a rendezőnek, milyen anyagot, színt, stílust, formát képzelek el. Ha azt mondja, hogy oké, akkor elkezdek rajzolni.
Indul a tervezés.
Így van, ekkor viszem bele az egyéni stílusom igazán. Ezután jönnek a technikai vázlatok, minden egyes ruhadarabnak elkészítem a kivitelezési rajzát is. Hol van a szabásvonal, a varrás, hány centi a díszítés. Majd anyagokat keresek, mintákat, színeket, minőségeket. Készítek egy jelmezlistát, és irány a varroda. Van, hogy raktárból dolgozom, van, hogy újrahasznosítom a jelmezeim, mert sajnálom a ruhákat: bekerülnek a sufniba és szétmennek. Az is előfordul, hogy ?átjátszom? a jelmezt egyik darabból a másikba.
Van kedvenc színe?
A fehér, bár nem is számít színnek. A saját ruháimnak is több mint a fele fehér! A munkámban gyakran kombinálom arannyal. Szeretem a színes szürkéket is, gyakran hozzáadok egy erőteljesebb színfoltot: ultramarint, magentát, smaragdzöldet. Nagy kedvenceim a vörösek, bordók, szoval minden olyan szín, amelyeket jól lehet világítani a színpadon, gyakran szimbólumként használom őket. Fontosnak tartom, hogy a színek harmonizáljanak egymással és a környezetükkel.
Hogy került a Kolozsvári Állami Magyar Színházból Magyarországra?
Keresztes Attila, akitől először kaptam szerződést a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem elvégzése után, ragaszkodott a munkámhoz, és magával vitt Kecskemétre, amikor ott rendezett. Onnan mentünk tovább Szegedre, és pár évig ott ragadtam. Megismertem Juronics Tamást, és egyik munka hozta a másikat.
Hogyan telnek manapság a napjai? Nemrég született a kislánya.
Most egy kicsit babázom, de fejben lassan visszatérek.
Állandóan utazik.
Igen, jó utazni. Kolozsvár, Pest, Szeged, tavaly Lengyelország, közben látványtervezést tanítok a Marosvásárhelyi Egyetemen. Kolozsvár lett a bázis, onnan utazgatunk.
Otthonról hozta a látásmódját?
Anyukám történelem-filozófia szakos tanár, édesapám aranyműves, a mostohaapukám pedig sporttanár, aki csodásan rajzol. A tehetségemet tőle ?örököltem?. Egyensúlyt, tisztánlátást tanultam tőlük, és az igazság szeretetét.
Mit jelent Önnek erdélyinek lenni?
Máramarosszigeten születtem, tehát a Partiumban. Román, magyar, ukrán, német vér csorog az ereimben. Olyan helyen nőttem fel, ahol a román gyerek megtanult magyarul, mert a magyar gyerekkel akart játszani, a magyar szülő meg román suliba adta a gyermekét, mert úgy gondolta, jobban jár, ha az állam nyelvén tanul, több lehetősége nyílik majd az életben. Erdélyről nekem a multikulturalizmus jut eszembe.
Igaz, hogy a látványra egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek az alkotók annak érdekében, hogy behozzák a nézőket a színházba?
Fontos, hogy az emberek szeressék, amit csinálunk. Amit színházakban hallani néha, hogy ?engem nem érdekel a néző?, nagy butaság. Ha nem lenne néző, nem lenne színház. Szeretek olyan előadáson dolgozni, aminek a próbáján ülve nem azt várom, mikor lesz vége, hanem hogy ó, már vége a próbának, milyen kár!
Mit tart a legfontosabbnak a szakmájában?
Hogy élvezzük azt, amit csinálunk, hogy adjunk valamit a világnak, és hogy sokat mosolyogjunk!
Nyitókép: Bianca Imelda Jeremias, fotó: Tarnavölgyi Zoltán
