Nem minden arany?

A filmvilág számos kalandfilmet produkált már az elmúlt évtizedek során, melyek történetét sokszor egyetlen cél vezérli: megtalálni egy rég elveszett kincset. Ezt a kincset kereshették egy 17?18. században elsüllyedt hajó titkos zugában, egy földalatti folyosórendszer rejtjelekkel lezárt szobájában, de kincseskamrát rejthetett egy középkori vár vagy kastély egyik festménye, kandallója mögötti fal is. Maga a kincs lehetett Krisztus kelyhe, a Templomosok egyiptomi aranygyűjteménye, egy tucat papirusztekercs, de még a Föld középpontja is, melyet a kalandorok veszélyeken át, bonyolult kódokat megfejtve találnak meg, miközben feltárul előttük a világ egy ismeretlen része.

A cím és az előzetes után a néző ezzel az elképzeléssel ülhet be a Kincseskamrák ? A csodák világa című filmre is. Azzal a hangulattal, hogy a következő 90 percben egy titkos, aranytárgyakat rejtő termekről szóló filmet fog látni, és azzal a reménnyel, hogy a tárgyak révén izgalmas történetekről, a történelem eddig nem ismert részleteiről fog hallani. A dokumentumfilm azonban ezt az ígéretet nem váltja be és egy másik világba kalauzolja a nézőjét. Illik rá a mondás: nem minden arany, ami fénylik.

A címben szereplő ?kincseskamra? szó és az aranytárgyakban tobzódó filmelőzetes együttese tehát roppant megtévesztő lehet a gyanútlan érdeklődő számára. A dokumentumfilm a reneszánsz idején kialakult műgyűjtői szenvedélyről, szokásokról szól, vagyis arról, hogy a gazdagabb társadalmi rétegek az idők során milyen, általuk ?kincseknek? titulált tárgyakat gyűjtöttek össze otthonukban. Ezen kamrák azonban nem kizárólag aranytárgyakat rejtettek: az arisztokraták, nemesek és uralkodók gyűjteménye felölelte a természettörténetet, a néprajzot, a vallásos és a történelmi emlékeket, műtárgyakat is, hogy csak a legjobban meghatározható témaköröket említsük.

E kamrákat a németek ?Wunderkammer?-nek nevezik, a francia nyelvben pedig ?cabinet de curiosites? kifejezéssel hivatkoznak rájuk. És valóban: a ?csodakamra? vagy az ?érdekességek szobája?, a ?kíváncsiság szobája? sokkal szebben ? és tágabban ? lefedi, mi is volt a funkciójuk ezeknek a termeknek. Nem az aranytárgyak gyűjtése vagy az értékhalmozás, hanem elsősorban a ritkaságok, az egyedülálló tárgyak beszerzése, melyek között találni dinoszaurusz-csontvázat, mennyezetről lógó krokodilt, mellszobrot, festményeket, kitömött tigrist, antik bútorokat, bogárgyűjteményt, földgömböket és ásványokat is. A pár perces bemutató videó viszont ezekből csupán az aranytárgyakra fókuszál, mely a filmnek csak egy elhanyagolható töredékét képezi, és ezzel kiszolgálja és alátámasztja a rossz fordításból eredő tévképzetet is.

A megtévesztő előzmények ellenére élvezhető lehetett volna a film, ha egyébként semmi sem hiányzik belőle. Csakhogy ez nem így volt. A kezdetekkor olyan érzésem volt, mintha lexikont olvasnék: nevek, évszámok, helynevek sokaságát zúdították rám. A kamrákat is inkább csak felsorolták, csupán rövid vágóképekkel igyekezték bemutatni a mára vitrinbe zárt gyűjtemény darabjait, a képeket a témában jeles egyetemi professzorok, kurátorok, műgyűjtők és művészettörténészek magyaráztak.

Mindezen tudásanyag ellenére azonban nem maradt meg bennem, hol találhatóak ezek a kamrák, kikhez kapcsolódnak, mi a történetük. A készítők csak nagyon ritkán emeltek ki egy-egy tárgyat a gyűjteményből, de annak történetéről, hátteréről sem lehetett sokat megtudni. A sorozat előző részekor, a Raffaello ? A festőfejedelem című filmről készített beszámolómban a filmnek éppen azt a jó tulajdonságát hangsúlyoztam, hogy részletesen is bemutattak egy-egy jelentősebb festményt az alkotótól, és olyan elemekre hívták fel a figyelmem, amelyeket magamtól talán soha nem vettem volna észre. A Kincseskamra ? A csodák világa című filmből viszont ez a törekvés sajnos kimaradt, ahogy a néző vezetése is. Mindez nagy űrt hagyott maga után, hiszen ezek által lehetett volna igazán elmélyülni a kincses ? pontosabban az érdekességekkel teli ? kamrák világában.

A kincseskamrák, ahogy a filmben is elhangzott, gyakorlatilag a múzeumi gyűjtés alapját képezik, a gyűjtők már ekkor katalógusba vették a tárgyaikat. Valószínűleg éppen ezért a film is inkább a ?kincseskamra? mint fogalom megmagyarázására koncentrál, és kevésbé a tárgyakra. Ehhez megszólaltatták napjaink legnagyobb gyűjtőit is, akikről kiderült, hogy a modern kor filmkellékeitől kezdve sokrétű gyűjtői érdeklődéssel rendelkeznek. A filmnek ez is lehetett volna a célja, ha nem tévesztik meg a nézőt már a beharangozóban.

A ?csodakamrák? témaköre egyébként sok lehetőséget rejt magában. Rávilágít az emberi természetre, kíváncsiságra és képzeletre. Ugyanakkor bemutatja természetünk rosszabbik oldalát is, vagyis azt, hogy mi mindent vagyunk képesek megtenni csupán azért, hogy kivívjuk a tekintélyünket a társadalomban, hogy mások tiszteljenek minket és felnézzenek ránk. Ezekben a kamrákban mindent ? tényleg mindent ? összegyűjtött az egykori felsőbb réteg, a legtöbb esetben roppant szervezetlen módon. De mégis: ezek voltak elődeink kincsei, ez volt az egykori uralkodó osztály szenvedélye, amely sokat elárul életükről, korukról, gondolkodásmódjukról.

A Kincseskamrák ? A csodák világa című filmet Francesco Invernizzi rendezte, aki a Művészet templomai-sorozat keretében készítette el a Raffaello ? A festőfejedelem, a Firenze és az Uffizi képtár, valamint a Vatkáni Múzeum című dokumentumfilmeket is. A Pannonia Entertainment forgalmazásában bemutatott Kincseskamrák ? A csodák világa című filmet március 8-tól láthatja a közönség.

Révy Orsolya