Míg el nem kezdődik az előadás - és valamicskét utána is -, akárha újra Nekrosius Macbethjére ültünk volna be (mint épp egy éve, ugyanezen a fesztiválon): a díszlet nem egységes egész, inkább sok egyesével hangsúlyos szimbólum egymás mellett. Sok a faelem, a természet adta anyag, feltűnő a víz, s míg Nekrosiusnál téglákkal, itt kisebbfajta sziklákkal kell megküzdenie Macbethnek. Aztán hamar a különbség lesz szembeötlő: ami egy éve az egyén állapotának egyfajta szimbolikus és hatásos kivetítése volt különös, sokszor ismétlődő cselekvéssorok által, az itt kínos teatralitásnak látszik. Érezhető, hogy a táncból is (nem elég bátran) merítő koreográfia hasonló hangulatot hivatott kelteni, ám az amatőr színjátszókra emlékeztető grimaszok, a közhelyes hangeffektekre kimerevedő mozdulatok, az életszerűség szikráját sem hordozó cselekvések (egy-egy kardcsapás vagy túl széles gesztus) nemhogy nem hozza közel az egyes szereplők személyiségét vagy az előadás egészének karakterét, de a lehető legjobban eltávolít tőle - jellemző, hogy a drámainak szánt pillanatokban a nézőtéren néha kuncogás hallatszik.
Ez a merőben eltúlzott, a szó legrosszabb értelmében vett teatralitás pedig ez esetben különösen kellemetlen, hiszen minden Macbethben alapvető igény a címszereplő szuggesztivitása, de a rendező Armen Khandikyan ráadásul - nem meglepő módon - magára Macbethre, az ő jellemére helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Félsikerrel: ötletei, ha nem is megdöbbentően innovatívak, de érdekesek - ám a címszereplő Arthur Utmazyan távol áll attól, hogy Macbethje kiemelkedjen a "mezőnyből", sőt attól is, hogy egyáltalán emlékezetes maradjon.
Khandikyan Macbethje és Ladyje ugyancsak "konvencionálisan" válik gyilkossá és királlyá, bár a rendező az átlagosnál jobban kidolgozza a Lady szexualitását és ilyen hatását férjére. Ám még a Lady őrülete előtt megjelenik egy szokatlan motívum: Macbeth, mintegy visszautalva a Lady folyamatos kokettálására - "erővel és bátorsággal érdemelhetsz ki", sugallja a nő folyvást -, behajtaná jussát, s megpróbálja megerőszakolni az addigra már visszarettent nőt. Ez a Macbeth tehát következetes: amire korábban felesége unszolására egyszer rászánta magát, azt később egy percig sem bánja; így vagy úgy, de elérte, amit akart, s az idáig vezető úton nem omlik össze, mint felesége, s nemhogy vállalja, de kihasználja tetteinek minden következményét. Így aztán különösen fájdalmas, mikor a színész a végső ütközetre mindössze egy kis rezignáltságot és unalmat tud arcára erőltetni: meglehetősen egyszerű módja ez a "lélekrajznak". Mintha meg sem történt volna a valamelyest meglepő jellemfejlődés vagy legalábbis -változás: a csatában odavesző Macbeth újra ugyanolyan, mint bármely másik rendezőnél.
Fájdalmas az is, hogy a fentin kívül minden egyéb momentum a feledhető és a kifejezetten kínos közt mozog. Hogy a boszorkák itt nem boszorkák, hanem egyfajta tündér-szellemek, lehetne izgalmas, ám nem tűnik eléggé kidolgozottnak: szövegük semmiben nem tér el a legkonvencionálisabb előadásokon hallhatótól, s az első két órában szerepük is a megszokott; csak később szegődnek az addigra már megbomlott elméjű Lady nem kívánt kíséretéül, de a puszta színpadi megjelenésen kívül más egyéb nem indokolja hirtelen és látszólagos szerepváltásukat.
A modorosság, a manír pedig rányomja a bélyegét az egész előadásra: a színpad-közepi, három reflektorral megvilágított dobogó folytonos használata a jelenetek fontosabb mondatainak, részeinek kiemelésére, a bántóan közhelyes folyamatos kéz- és arcmosás a színpadszéli kútban, a színészek végtelenül kiszámítható, mindig a legnyilvánvalóbb eszközt használó játéka és nem utolsósorban a már említett, rendkívül szerencsétlenül megkoreografált, visszatérő intermezzók még akkor is túlságosan magukra vonnák a figyelmet, ha történetesen egy borzasztóan izgalmas koncepció bontakozna épp ki a színpadon.
Mit sem segít a fesztivál magyar közönségének a sajátos feliratozás: hagyján, hogy a szöveg időzítése általában köszönőviszonyban sincs a színpadon elhangzó mondatokkal, s egyszer-egyszer csak úgy percekre el is tűnik, de az interneten a legkönnyebben és ingyenesen elérhető, 1886-os (!) fordítás használata már nem magyarázható a technika ördögének közbenjárásával. Nem tesz jót egy véres drámának, ha nevethetnékünket kell visszatartani, mikor Macbeth "kis cziczá"-jához intézi szavait, s aligha lenne rendező, aki olyan szövegből akarna dolgozni, melyben elhangozhat egy olyan párbeszéd, mint hogy "Látod, szemei nyitvák. / Igen, de látérzékök zárva van." A kis cziczának, tudniillik.
