Debreceni gyerekévei alatt gitározott, majd az elektromos gitár ejtette rabul, egy ideje pedig a dobot veri. Már amikor nem a bokszzsákot püföli. Klasszikus marketinges háttérű, de mióta az IT is beszivárgott az életébe, a kettő elegyével foglalkozik, multis környezetben dolgozik. A legtöbb energiáját mostanában mégsem ezekre, hanem gyerekkori álma megvalósítására, a filmezésre fordítja. Tavaly ősszel végzett a Werk Akadémián, vizsgafilmjeivel azóta is szorgalmasan gyűjti a különböző hazai és nemzetközi elismeréseket.
Sokirányú érdeklődésed, divergens gondolkodásod mennyiben hatott a filmes témaválasztásaidra?
Az biztos, hogy vannak olyan témák, feloldatlan gócpontok, problémakörök, amelyeket folyamatosan vizsgálok magamban. A filmjeimben ezek manifesztálódhattak, de nem annyira a megoldások, sokkal inkább a kérdésfelvetések szintjén. Ilyen szempontból önterápiás jellege is volt az alkotói folyamatnak, amelyben próbáltam őket kibontani, oldani, a filmeken keresztül megosztani másokkal.
A Végtelenben kettőnél a veszteségélmény feldolgozásának témáját szerettem volna megfogni: annak az elfogadását, hogy valami már nincs, ami korábban fontos volt számunkra. Mindegy, hogy személyről, tárgyról vagy akár helyről van szó. Az Imposztorban mindkét szereplő a megfelelési kényszerével, imposztorszindrómájával küzd, a külső-belső elvárások és a tökéletes pedigré árnyékából próbál kitörni. Ugyanakkor arra is szerettem volna rávilágítani a filmmel: néha elég csak egy kicsit változtatnunk a perspektíván, hogy egy nehéz problémára megleljük a megoldást. Egy másik üzenetet is elrejtettem az Imposztorban: képzeljük el, hogy a Föld mekkora az űrből nézve, és hogy ahhoz képest mi és a problémáink milyen aprók. Rögtön más súlya lesz mindennek.
Mindkettő vizsgafilmnek készült, mégis zseniális, keresett színészeket sikerült megnyerned a szerepekre. Voltak kapcsolataid, esetleg a marketinges munkád segített ebben?
Közvetlen kapcsolatom csak Cserhalmi Györggyel volt. Miután igent mondott, úgy döntöttem, hogy a többiek esetében inkább a nehezebb utat választom: bemegyek a színházi titkárságokra, és mint a Werk Akadémia tanulója keresem meg őket.
Dunai Tamással, majd Mácsai Pállal és Alföldi Róberttel is hasonló utat jártam be. Már az is nagy eredmény volt, hogy elfogadták a felkérést, de aztán a szervezés, az időpontok összehangolása keményebb menetnek bizonyult. Ráadásul a Végtelenben kettőt egy, az Imposztort két nap alatt forgattuk le, így nem volt hibázási lehetőség.
Sokat gondolkodtam azon, hogy négy ilyen kaliberű színész miért mondott igent; annak ellenére, hogy irgalmatlanul elfoglaltak, és egyáltalán nem hiányzik az életükből egy plusz feladat. Szerintem így szeretnének visszaadni valamit a szakmának, segítve a fiatalok kibontakozását. Egy pillanatig sem lehetett rajtuk azt érezni, hogy félvállról vennék a forgatást: jól akarták végezni a feladatukat. És nem magukért, hanem azért, hogy mi sikeresek legyünk. Örök életre leköteleztek, ráadásul a szakma iránti elkötelezettségből is kőkemény példával jártak elöl.
Azért a forgatások sűrűjében meg voltál illetődve?
Már jó néhány hónap eltelt az Imposztor forgatása óta is, néha még mindig csipdesem magam, hogy velem történt-e mindez. Valóban nagyon meg voltam illetődve, ezt nem titkolom. Ezért az egyik legfontosabb feladatomnak azt tekintettem, hogy magas szakmai minőségben képviseljem a rendezői mivoltomat: a színészek érezzék, hogy határozottan vezetem őket egy irányba.
Mácsai és Alföldi esetében attól tartottam, hogy mivel gyakran rendeznek, kritikusabban állnak majd az instrukcióimhoz. Szerencsére erről szó sem volt: színészi mivoltukban igyekeztek helytállni, nem mellesleg kiválóan, precíz felkészüléssel, maximális koncentrációval és tényleg lenyűgöző kitartással. A visszajelzéseik azért nagyon sokat jelentettek: az, hogy milyen élmény volt számukra a forgatás, valamint hogy mennyire voltak elégedettek a végeredménnyel. Nagyon nagy kő esett le a szívemről, amikor pozitívan nyilatkoztak. Építő jellegű kritikát is kaptam tőlük, amire számítottam is, hiszen tulajdonképpen ez a vizsgafilmek készítésének lényege.
A filmjeidben feldolgozott témák és a felkért színészek mellett a helyszínek is karakteresek. Azokhoz honnan jött az ötlet?
A Végtelenben kettő történetében nincs akció: két idős ember beszélget. Hogy mozgalmasabb legyen a film, azt találtam ki, hogy a Graphisoft Parkban – ahol a munkahelyem is van –, három helyszínen forgassunk. A film alapját adó, az öcsém által írt eredeti novellában, a Bárányszámolóban nincs is benne a sakkallegória, azt már a helyszín hozta. Ahogy a tóba kavicsot dobáló, a sakktábla melletti vagy a Duna-parti sakkjátszmás jeleneteket is.
Az Imposztor szintén a testvérem egyik írása, egy másfél-kétoldalas monológ nyomán készült. Valaki beszél benne, de csak a végén derül ki, hogy valószínűleg az imposztorszindrómától szenvedő Jézus az. Ebből az alapötletből indultam ki, de rendesen szenvedtem a forgatókönyvírással, amikor az a gondolat jött, hogy csillagvizsgálóban játszódjon a történet. A csillagászat ugyanis azt a belső, fundamentális vágyunkat szimbolizálja, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Ezért kémleljük az eget, csak hát Isten helyett csillagokat találtunk.
A Svábhegyi Csillagvizsgáló több jellemzőjét is kihasználtuk. Kiderült például, hogy az épületen van egy erkély. A film elején az Alföldi által megszemélyesített futár alulról néz fel a csillagász Mácsaira, amikor viszont kiderül, hogy a futár valójában Jézus, akkor már a csillagász néz fel rá az erkélyre. Ráadásul nem egy, hanem két csillagvizsgáló van egymás mellett, ezt szintén beépítettük a történetbe. Ez is megerősítette bennem azt a felismerést, hogy a helyszín mindig külön, teljes jogú karakter a filmekben.
A közönség és a szakma is igen jól fogadta a filmjeidet: a YouTube-on több tízezres megtekintést értél el velük, a Végtelenben kettő 11 fesztiválon 13 különböző díjat nyert, és az Imposztor is ötnél jár már. Hogyhogy nem kezdtél korábban filmezni?
18 évesen nagy dilemmám volt, hogy a filmművészetire menjek-e vagy sem. Úgy gondoltam, hogy Magyarországon nem annyira kifizetődő ez a műfaj: vagy lesz projekted, vagy nem. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan kételkedtem magamban; abban, hogy tehetséges vagyok-e vagy csak én érzem magam annak. Noha már gyerekkoromban stop motion animációkat csináltam, nem tudtam, hogy ez csak egy hobbi vagy ezzel kellene foglalkoznom. Végül úgy döntöttem, hogy a kreativitás iránti igényemet átmentem a marketingbe, ezért a közgázon végeztem. De azért szerettem volna közel maradni a filmes témához: a Hajdú-bihari Naplónak öt éven keresztül írtam filmkritikákat.
18 évesen nem mertél elköteleződni a filmezés mellett, most mégis időt, energiát, pénzt nem kímélve költesz a „hobbidra”, munka mellett két évig jártál a Werk Akadémiára. Mi változott?
A mai napig ott a nappalimban egy műanyag Oscar-szobor, amit még 14 éves koromban sírtam ki magamnak, és amire különös módon azt írtam rá alkoholos filccel, hogy a legjobb rövidfilmnek járó díj. Bár abbahagytam a filmkritikaírást, továbbra is éreztem, hogy a filmezés vágya nem enged el. Voltam több rövidebb képzésen, megtanultam vágni, volt egy filmes trükkökkel foglalkozó weboldalam is. Tudtam, hogy ez így kevés, és továbbra is feszített a filmezéssel kapcsolatos vágy, de a munka mellett nem volt kapacitásom vele komolyabban foglalkozni. Viszont már korábban is eljátszadoztam a Werk Akadémia gondolatával, így amikor kiderült, hogy a VIII. kerületből az Újlipótvárosba, tőlem nyolc utcányira költözik az iskola, akkor arra már igazán nem mondhattam nemet. 2019 szeptemberében kezdtem el a filmes képzést, és tavaly ősszel fejeztem be.
Most, hogy vége a Werknek, hogyan tovább?
Nem tudom még. Az biztos, hogy pár hónapig pihenni szeretnék. Nagyon intenzív volt az elmúlt időszak, mert a forgatókönyvírói és rendezői feladatok mellett a produceri és a pályázatokkal kapcsolatos teendőkből is alaposan kivettem a részem, egészen minimális segítségem volt csupán. Mostantól pedig már nem mehetek csak úgy oda a legnevesebb színművészekhez, hogy iskolai feladatot kell teljesítenem, és kedvezményes technikabérlési lehetőségem sem lesz. Úgyhogy szeretnék saját lábra állni, de valószínű ez egy ideig még csak úgy lesz lehetséges, ha a filmes „hivatásomat” a munkámmal párhuzamosan folytatom. A hogyan még kérdés, de egy dolgot biztosan tudok: nem szeretnék beváltatlan ígéret maradni. Elsősorban a magam számára nem.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
