Honnan jött az ötlet, hogy Budapestről (illetve Kairóból, hiszen, Sándor, te többlaki vagy) indítsatok el egy angol nyelvű, amerikai bázisú nyomtatott irodalmi lapot? Lássuk be, ez azért így nem egy tipikus történet.
Jászberényi Sándor: Igen, ez a történet minden, csak nem tipikus. Azt hiszem, hogy vagy három évvel ezelőtt egy magyar pályatársam átküldött egy fejezetet a regénye pocsék fordításából. Üvöltött belőle, hogy a fordító nem olvasta el az egész könyvet (ami egyébként nem volt hosszú), s hogy zéró kreativitással és abból a brit argóból dolgozott, amit ismert.
Annyira dühös lettem emiatt, pláne, amikor rákérdeztem, hogy mégis mennyit fizetett a kiadó ezért a fordításért, hogy gondolkodni kezdtem: évente milliókat költ az állam fordítástámogatásra, a magánkiadók is rengeteg pénzt égetnek el. Ha elkészült az a fordítás (aminek ugye korántsem biztos a minősége), a történet véget is ért. Adja el magát a szöveg. Ez a lehető legritkább esetekben szokott sikerülni. Érdemi munkát a kiadó külföldön nem végez, Magyarországon egyedül Sárközy Bence és a Libri van egyáltalán tisztában azzal nagyjából, hogyan működik az amerikai piac. Azok a magyar szerzők, akik kint vannak az amerikai piacon, óriási munkát fektettek ebbe, gyakran zsebből fizették a saját fordításukat.
Milyen közelebbi okokból olyan nehéz ma a térségünkből betörni az amerikai piacra?
J. S.: Nyilván a teljes idegenségünk, a kiejthetetlen nevünk, a makacs ragaszkodásunk az általunk szépirodalomnak nevezett kategóriához, amit az Egyesült Államokban például értelmezni sem tudnak, nem segít. Minél tovább gondolkodtam azon, milyen elképzelhetetlenül nehéz bekerülni egy olyan klasszikus irodalmi fórumra, mint például az ötezer előfizetős Paris Review vagy a brit Granta, annál inkább kristályosodott ki bennem a gondolat, hogy a közép-európai nemzeti irodalmak addig nem fogják áttörni a nyelvi és kulturális falakat, ameddig nincs saját fórumunk. Nem találtam fel a spanyolviaszt. Számtalan próbálkozás volt és zajlik jelenleg is, hogy közép-európai irodalmat prezentáljanak angolszász olvasóknak. Ezek a kísérletek általában ott véreznek el, hogy nem tudják bevonni a dialógusba az amerikai, illetve a nemzetközi véleményvezéreket, mert nem tudnak fizetni nekik (az USA-ban a nálunk hagyományos szívességbankot nem tudják értelmezni). Másrészt pedig az nem amerikai jelenlét, ha öt darab könyvesboltban és néhány egyetemen hozzáférhető a lap.
Az említett próbálkozásokhoz képest még milyen szempontból gondolod másnak a te elképzelésedet?
J. S.: Az elképzelésem abban a tekintetben radikális, hogy amerikai irodalmi fórumot szeretnék csinálni, olyat, ahová az amerikai írók is szívesen írnak, és párbeszédbe lehet hozni őket Közép-Európa legjobb íróival. Összeszámoltam, hogy körülbelül mennyi pénzből lehetne ezt megcsinálni – elhűltem, mert a közép-európai folyóiratkiadásban ez egy elképzelhetetlenül nagy összeg. Arra gondoltam, hogy ha hosszabb távon a V4-ek, illetve a közvetlen szomszédaink is felismernék, illetve látnák az ötletet, akkor a lap finanszírozását szét lehetne dobni, és az máris nem olyan sok pénz.
Az ötletemet elsőként Pál Dániel Leventének mondtam el, aki hümmögött, én meg úgy gondoltam, akkor itt engedjük is el. Eszembe nem jutott, hogy miközben én Kairóban vagyok, Dani minden követ megmozgat, emberekkel beszél, tárgyal, győzködi őket. Mire hazajöttem, közölte, hogy lehet, meg tudjuk csinálni. Piackutatás következett, keresnünk kellett egy olyan kultúrára, szépirodalomra szakosodott marketingszakembert az Egyesült Államokban, aki el tudja adni a lapot.
A szerencsének köszönhetjük, hogy Jonathan Marder fantáziát látott az ötletünkben. Ő a Random House vezető publicistája volt, a New Yorker magazint kiadó alapítvány volt alelnöke – gyakorlatilag jelképes összegért elvállalta, hogy a Fifth Avenue-i irodájából a lap publicistje lesz. Nem teszünk úgy, mintha értenénk az amerikai kultúrafogyasztási szokásokat, a vezető trendeket az irodalomban. Egy szakembert alkalmazunk, aki tősgyökeres New York-i, tagja a BAFTA-nak, sikerre vitte a Random House több projektjét és szerzőjét, és évekig formálta a New Yorker magazint. Nem tudom tételesen felsorolni Jonathan Marder minden címét és eredményét, de ő világcégeket visz a piacon. És a Continentalt is ő viszi.
Innen mi volt a következő lépés?
J. S.: A bürokráciával kellett megbirkózni, illetve a szektariánus és mérgező magyar viszonyokkal, ahol mindenki „valakinek tolja a szekerét”. A legtöbb energiát nem az vette el, hogy amerikai terjesztőt, publicistet, nagynevű amerikai,nemzetközi szerzőket találjunk, hanem hogy a közép-európai szerzőinket meggyőzzük arról, hogy nincs semmilyen hátsó szándékunk, nincs kódolt üzenet. Csinálunk egy amerikai irodalmi fórumot, ami a reményeink szerint ugródeszkája lehet az egyébként világszínvonalú magyar és közép-európai irodalomnak. Nagyon remélem, hogy egyre többen szavaznak bizalmat nekünk, ha meglátják az első lapszámot, mert nem gondolom, hogy hagyna bármi kétséget a szerkesztőség függetlenségéről.
Pál Dániel Levente: Sanyi pontosan elmondta a lap indulásának nem rövid, majdnem két és fél éven keresztül zajló történetét. Én ezt csak annyival egészíteném ki, hogy mikor három évvel ezelőtt azt a felkérést kaptam, hogy kezdjem el átszervezni és hatékonyabbá tenni a magyar irodalom külföldi megjelenését – vagyis ennek azt a részét, amit egy állami támogatási és részvételi formában hozzá lehet tenni a piaci működéshez –, akkor rengeteg emberrel beszélgettem, rengeteg ötletet és gondolatot gyűjtöttem be. Ezek egyike volt az a hatalmas kérdőjel, hogy mit lehet tenni az óriási angol nyelvterületen, illetve az Egyesült Államokban.
Itt a legerősebb ötlet – mely ugyanakkor a leglehetetlenebbnek is tűnt – az volt, hogy indítsunk el egy irodalmi periodikát. Azaz hogy ne csak indítsunk el egy ilyet – erre tényleg volt már több példa a közelmúltban is –, hanem hogy próbáljunk meg a felvevő piac igényei szerint és fejével gondolkodni, amikor irodalmat fordítunk le és adunk a kezükbe. Ezen kezdtem el gondolkozni és dolgozni, mert úgy akartam visszahívni az ötletadót, hogy nemcsak további ígéretek vagy lebegtetések vannak előttünk, hanem egészen konkrét lehetőségek és tennivalók.
Közép-Európából nézve a tengerentúli irodalmi élet mélyebb rétege eléggé beláthatatlannak tűnik. Vannak az egyetemi és nem egyetemi műhelyek, vannak egyetemi és nem egyetemi lapok, és persze ott terpeszkedik New York a keleti part legláthatóbb helyén a maga sugárzó kulturális életével – azt hiszem, egy átlagos magyar irodalmárnak körülbelül ez a víziója. Sándor, hogyan árnyalnád ezt a képet?
J. S.: Alapvetően Amerikában nincs állami támogatása az irodalmi fórumoknak. A piacból élnek, így könnyen felrajzolható, hol vannak a fellegvárai. Valóban, egyetemvárosok adnak ki patinás lapokat, de ott van például a New Yorker, ami szintén közöl irodalmat. A nagy kiadók, mint a Random House, iszonyatos mennyiségű nevet adnak ki, közben pedig nyilván dominálják is a fórumokat, mert ők fizetnek a hirdetésekért. Mi a lapunkat úgy szeretnénk pozicionálni, mint amilyennek a Paris Review indult anno (leszámítva persze a kémszálat) – hogy az európai irodalom amerikai fóruma lesz. Ezektől a kezdeti törekvésektől már régen eltávolodtak a jelenlegi amerikai lapok; ha a kezedbe veszed a Paris Review-t, láthatod, hogy nemzetközi lett, már csak a nevében van ott Párizs, másban nem nagyon.
Az első lapszámban az angolszász szerzők és az amerikai nagy nevek (például Noam Chomsky) mellett túlsúlyban vannak a magyar és közép-európai írók és költők. Őket hogyan választjátok ki, és közép-, illetve hosszú távon miféle hatást reméltek ettől a szerkesztési elvtől?
J. S.: És Roxane Gay, aki a New York Times bestsellerlistáját vezette, és aki talán az egyik legbefolyásosabb amerikai kortárs szépíró. És Judith Newman, Tope Folarin, Valzhyna Mort, Bill Pierce. Nem érdemes kijelenteni olyasmit, amiben nem vagyunk biztosak, mert nincsenek túlsúlyban a kelet-európaiak. Az amerikai kortárs irodalommal Európában ugyanaz a probléma, mint a közép-európaival Amerikában: valójában nem ismerik. Amikor Jonathan Mardernek elmondtam, hogy Roxane Gay elfogadta a felkérésünket, majd kibújt a bőréből örömében. Amikor mondtam, hogy a kilencvenhárom éves Chomsky professzor, a világon legtöbbet hivatkozott élő értelmiségi ad interjút, azt mondta: az is nagyon jó. Chomsky professzor húzónév Európában, de mi irodalmat szeretnénk eladni az Egyesült Államokban, és marketingszempontból érdekesebb Roxane. A professzor többek között az én hősöm is, ezért került bele a lapba.
P. D. L.: Az egész lapindítás legnagyszerűbb gondolata az volt, hogy magyar és tágabban kelet-közép-európai szerzőket ne pusztán csak magukban vigyünk ki Amerikába. Ismeretlen nevek, ismeretlen nézőpontok, és ezen a páston az ismeretlenség nem a kíváncsi felfedezést hozza elő a lehetséges százmillió olvasóból, hanem az érdektelenséget – egy amúgy is túltelített piacon, ahol bárkiből lehet saját magát kiadó könyvíró vagy saját kalandos(nak vélt) életének önbiográfusa.
Látjuk a filmiparban is, hogy mennyire nem engednek be amerikai forgalmazásba külföldi filmeket. Egy-egy bekerül, de ez a nagy kivétel, a fehér holló. Ahogy a bolygónk legnagyobb presztízsű filmes elismerésénél, az Oscar-díjaknál is: a filmművészet amerikai, kivéve egyetlenegy díjat, amiért a világ összes országának összes filmese mérkőzik meg egymással. Az irodalomban is nagyon hasonló a helyzet, azzal a nehezítéssel, hogy itt előbb nagyon jó fordítás kell. És hát közel sincs annyi magyar–angol műfordítónk, mint ahányan le tudnak fordítani egy filmfeliratot.
És ahogy Sanyi is mondta az előbb, és mi is látjuk a napi munkánk során: még az sem elég, hogy van egy jó fordítód, van egy jó művednek egy jó angol változata, hanem aztán ezt be kell vezetni, ajánlani kell. Mindez pedig olyan tudás, aminek szükséges, de kicsiny szelete a direkt vagy a közösségimédia- marketing. Itt ennél sokkal több kell, egyfajta más gondolkodás és nagyon mély kultúraismeret.
Szóval az volt az ötlet, hogy nyerjünk meg jól menő amerikai szerzőket, hogy adjanak nekünk szöveget. Roxane Gay, Tope Folarin vagy Noam Chomsky miatt egy amerikai olvasó is meg fogja venni a lapot, és ha már megvette, akkor a kedvence szövege után tovább fog lapozni, és életében először találkozik Tóth Krisztina, Háy János vagy Szántó T. Gábor nevével is.
Egy online világirodalmi magazin főszerkesztőjeként visszatérő tapasztalatom, hogy épp a saját térségünk szépírói azok, akik fájóan kevés olvasói reakciót váltanak ki – általában még azok a szerzők is, akiket legalább a szakma nagy nevekként tart számon. Mennyire és miként lesz terjesztve a lap Közép-Európában?
J. S.: Néhány könyvesboltban, kulturális intézetekben. Nem Közép-Európa a piac, ahol a lapot el szeretnénk adni. Online persze sok minden elérhető lesz, de a fő piacunk Észak-Amerika. Az Egyesült Államokban a Barnes & Noble könyvesbolthálózat terjeszti a lapot, ez azt jelenti, hogy minden nagyobb városban kapható lesz. Emellett tárgyalásokban vagyunk a legmeghatározóbb független könyvesboltokkal is.
P. D. L.: Kapható lesz egy-két helyen Budapesten is, természetesen. A környező országokban egyelőre nem tervezünk külön kereskedelmi szerződéseket kötni, bőven elégnek tűnik, hogy online rendelhető vagy előfizethető, e-könyvként és fizikai formátumban is. Aztán persze visszük magunkkal minden olyan nemzetközi könyves vásárra és mustrára, ahová magyar pavilonnal megyünk. Most voltunk Bécsben és Pozsonyban, hatalmas sikere volt a lapnak, mind a szakma, mind a két ország kulturális szervezői és angolul jól értő olvasók vagy egyetemisták körében is. Több sikeres tárgyaláson vagyunk túl, és sok érdeklődő jött a Facebookunkra is vagy keresett más formában minket.
Külföldi nagyvárosokban járva többször szembesültem azzal, hogy az exportált magyar kultúrának egyáltalán nem könnyű kitörnie a magyar kultúrintézetek falai közül. Ezzel kapcsolatban van-e stratégiátok?
P. D. L.: A magyar kultúrintézeti hálózat nagyon fontos missziós tevékenységet folytat. Sokszor nem is kell azok közül a falak közül kitörni, inkább oda kellene minél több érdeklődőt becsábítani. Állandó partnereink számos nyelven és területen, kiváló szakemberekkel és kultúrdiplomatákkal, rendkívüli kreativitással és szorgalommal, helyismerettel és nyelvtudással.
Összekapcsolódik velük, de inkább független az a világ, amikor külföldi piaci szereplők látnak piaci fantáziát egy-egy magyar irodalmi műben. Ha megvalósul – akár állami támogatással, akár anélkül – egy magyar mű külföldi megjelenése, akkor az a piacra készül: a kiadónak az a jó, ha minél jobb kritikákat kap, minél többen megveszik és elolvassák. Ha ennek az is „eszköze”, hogy a magyar szerző kijusson egy bemutatóra személyesen, ebben is tudunk a kulturális intézeteinkkel karöltve segíteni, ha van erre igény vagy kérés. Ezt a lapot viszont úgy terveztük, hogy az indulást követő években önállóan is meg tudjon élni a piacon, legyen annyi olvasója és előfizetője, akkora bázisa és rajongói köre, ami a bekerülési költségek nagy részét fedezni tudja.
Az első lapszám témája az Előítélet (Prejudice). Mennyiben tekinthető ez a hazai, illetve közép-európai viszonyok kritikájának?
J. S.: Persze hogy annak tekinthető! De nemcsak a közép-európai viszonyoknak, az amerikainak is.
Ahogyan Chomsky professzor fogalmazott az interjúban, olyan szintű a szektarianizmus, a tribalizmus a világon, hogy közeledünk a katasztrófa felé.
Az én tribalizmusom persze nem a te tribalizmusod, de az előítélet mindent vezérel, és erről lehet nemzetközi dialógust kezdeményezni.
P. D. L.: Vagy az egész ismert világunk kritikájának. Előítélet mindig és mindenhol van, kialakul, elcsendesedik, aztán megerősödik. Sokszor észre sem vesszük vagy túlságosan fájdalmas lenne tudatosítanunk magunkban. Nemcsak egyet-egyet, hanem az összeset. Az elmúlt évtizedben ennek nagyon megerősödött a kritikája, sok különböző motivációtól fűtve, sok hangon, sok történelmi kontextusban, sok céllal. A posztkolonialista irodalmaktól kezdve. Ez is milyen jelző, egyszerre van benne, hogy ott volt ám a kolonializmus, ez a valami pedig utána jött, de a hatása alól nem tud elszakadni, időben semmiképp, ám annyira meg nem erősen, hogy új, független nevet kapjon – ahogy a modern után a posztmodern sem kapott saját nevet –, és egyszerre van benne valami tudatalatti lelkiismeret-furdalás is. Szóval a posztkolonialista irodalmaktól kezdve egészen a kulturális kisajátítás szigorú distinkcióiig.
Amikor először elolvastam a Chomsky-interjút, egy érzés jött elő belőlem: ennek a zseniális gondolkodónak már csak egyetlen ellensége maradt, akivel folyamatosan küzd, de nem tud legyőzni, ez az ellenség pedig maga a létező világrend. A világunk, ami olyan, amilyen. Ebből szerettünk volna egy karakteres és sokrétegű szeletet megmutatni az első számmal, annak témaválasztásával.
Sándor, annak, hogy az időd java részét Egyiptomban töltöd, lesz-e bármilyen látható lenyomata a lapban?
J. S.: Nem lesz. Egy ilyen digitális világban, ahol az internettel gyakorlatilag nincsenek korlátok, nem gondolom, hogy számítana, hogy fizikailag én New Yorkban, Kairóban vagy Budapesten vagyok. És ez a lap a nyugati irodalomról szól, nem a közel-keletiről.
Lanczkor Gábor
A nyitóképen Jászberényi Sándor és Pál Dániel Levente.
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
