Básti Juli Lukács Antónia, Benedek Miklós Róna-Ilos és Nagy Cili Julis szerepében Szomory Dezső: Hermelin című színművében, a Nemzeti Színházban Balikó Tamás rendezésében.MTI Fotó: Kollányi Péter
Balikó ezzel szinte kilátástalanná tette a darabbal a darabért vívott párbaját. Rengeteg hangosságot, ráhordott színt engedélyezett. (Még az öltözékekben, a maszkírozásban is.) A dinamika útvesztője elnyelte a lélektani és grammatikai finomságokat. Ki veszi észre, hogy a harmadik felvonásban a darabbeli író - az ismételt, végleges hódítás szándékával - azt a hazugságot szórja (noha ellentétező formában) Hermin elé, amelyet kezdetben a nő tálalt neki a "Mindig csak téged!" (persze mással is, némi anyagi létbiztonságért is, kalandért is) jegyében? Számos megoldatlan vagy épp túlfigurázott mellékszerep között eleinte miliőt ígérve, az első szünetet követően hangulatot és ritmust vesztve, a harmadik részben a melodramatikusságot kivédeni próbáló
Stohl András
stílustalansággal keresi főalakjai helyét a rendező. StohlAndrás (Pálfi) játékának markáns rohamtempója inkább egyszer már visszavonult, most újbóli ringbe szállást fontolgató harmincas profi ökölvívót idéz, semmint premier előtt és két színésznő között őrlődő, életkori és alkotói zeniten levő ünnepelt, a cinikusságig érzéketlen/érzékeny drámaszerző-adoniszt, kulcsdráma-Szomoryt. A testi-lelki mindenesét, a nők külön viadalában vesztésre álló Lukács Antónia művésznőt, Toncsit BástiJuli a külső hatásosság biztos poentírozó-parodizáló technikájával, de a folyamatos megjátszásról egy pillanatig le nem mondva alakítja. Ha Pálfi ilyen, Lukács meg ilyen, talán össze se kerülhettek volna, nem hogy még ma is (tegnap még) működne az alsó szomszéd idegbaját kiváltó, ágydöngető kapcsolat. Nem kevés ezen az estén az olyan viszonylat, viselkedésmód, amely a közös és külön körökbe írt, így-úgy - ez a szavajárásuk - egymás és az élet által "szétszaggatott" szereplőket kiradírozza egymás mellől (a cseléd - és a szeretője; a háziúr - és az író. Meg mások).
Schell Judit
SchellJudit karcos, illúziókeltő, önismerettel áldott Tóth Hermin - amolyan kis kokott-színésznő eddig, a Pálfi-fiúcska magáról életjelet nem adó mamája lassacskán négy esztendeje, s az idősödő Toncsinak is mihamar elébe vágó kolozsvári csillag a színmű-kifutás hat hónapjában -, csak azt a bűvnőt felejti HoresnyiBalázs művészpolgári otthonának monumentális, pazar és passzív színfalain kívül, akit Hermelinnek lehetett becézni, s aki egy osztályon felüli agglegényből elég könnyen tud (noha nem különösebben akar) kommersz férjet varázsolni. Mind az első és a második felvonás hatásvadász világítású, kisgyerekes lezárása, mind a harmadik ölelés-fináléja az érzelgősség, a Szomorynál is megbúvó drámai hazugság (az ebben az esetben el nem hihető férfi-nő kiegyezés) irányába hat.
Szarvas József és Nagy Cili
Dr. Plundrich Károlyt, az ártatlansága kései elvesztéséért végül nem hiába fáradozó tanárt (ama ágydöngetéstől szenvedő alsó szomszédot) SzarvasJózsef ugyancsak valamely külső övezetbe száműzve formázgatja kedvtelve. Pálfi ügyet se vet rá. Ez a két sors, életvitel sem találkozik-ütközik. Az ősz festősörényű BenedekMiklós (Róna-Ilos) felmond egy bizonytalan szerelmi bűnügyet, amelyről nem is sejteni, hogy került ide. Benedeknek egyébként jobban áll a harmadik felvonásban a PilinyiMárta tervezte lila mellény, mint az elsőben a pirosas.
