Nem csak egy társulat áll mögötte

Legutóbb egy egészen különös helyzetben láttalak színpadon: a Színikritikusdíj-átadón az életműdíjas Ecsedi Erzsébetet köszöntötted olyan színésznőkkel, akikkel a zalaegerszegi színház stúdiójából indultatok. Mesterként tekintesz rá?

A mester olyan hivatalosnak és csak a szakmára érvényesnek hangzik, Ecsitől viszont sokkal többet tanultam, szinte észrevétlenül, a színház mellett az életről is. Érettségi után kerültem a stúdióba, Ecsi talán egy évvel később érkezett vissza Kecskemétről Zalaegerszegre. A kislánya, Csenge egészen pici volt. Sokat vigyáztam rá, amikor Ecsi játszott. Rengeteg időt töltöttünk együtt, Ecsi a pótanyám lett, vigasztalt, tanácsot adott, ha kellett, mert én mégiscsak egy kései kamaszlány voltam akkoriban. Az biztosan az ő hatása, hogy rengeteg növényem van és szépen fejlődnek a gondoskodásomtól. Sok a közös bennünk: a nyitottság, a természet és az emberek szeretete. Azokban az években valójában ők voltak a családom. De persze dolgoztunk is közösen: a Ruszt József rendezte Csongor és Tündében ő volt Mirigy, én Ledér, a Rómeó és Júliában pedig ő volt a Dajka, én pedig Júlia.

Ruszt mit jelentett neked?

Őt a mesteremnek mondanám. Bár csak az említett két beavató színházi előadásában játszottam, de tőle kaptam meg a szakmai alapokat. Amikor a Rómeót elkezdtük, egyszer csak közölte velem, hogy igaz, hogy a próba tízkor kezdődik, de én menjek kilencre és vigyek magammal lapos talpú cipőt. Egyáltalán nem értettem, azt hittem, baj van. Kiderült, épp ellenkezőleg: azért kezdett bele a tréningezésembe, mert látott bennem valamit. Nem csináltunk nagy dolgokat. Sétáltam egy vonalon, miközben mondtam a monológot. Vagy zongora mellett állva mondtam, ő pedig a billentyűket ütögette, hogy megtaláljam a középhangomat. Szinte beskálázta nekem a „Robogjatok parázspatájú mének”-et. Nem tudtam, mit miért csinálunk, de csináltam szorgalmasan, és nagyon büszke voltam arra, hogy Ruszt József velem külön foglalkozik, hogy időt áldoz rám. Arra csak sokkal később jöttem rá, milyen stabil alapot kaptam tőle, de azt már akkor éreztem, hogy hirtelen önbizalmam lett ahhoz, hogy meg merjek szólalni hangosan és érthetően. Nyilván tapasztalatlan voltam, nem értettem a szöveg mélységeit, és bár kívülről úgy tűnhetett, tudok a vízen járni, az az igazság, hogy Ruszt verte le úgy a cölöpöket, hogy azokon biztonsággal végigmentem, és átjutottam a túloldalra.

Az egyetemen kitől tanultál olyat, ami mélyen beivódott, ami máig kísér?

Jordán Tamás és Lukáts Andor voltak az osztályfőnökeim. Gálffi László a művészi beszédet tanította, tőlük is sokat tanultam, de a legtöbb újdonságot szakmailag talán a zenés mesterséget tanító Méhes Lászlótól kaptam. Ha ő nem lett volna, biztosan nem merem elvállalni a Sztárcsinálók rendezését. Az ő óráinak köszönhető, hogy úgy éreztem, vannak a zenéből kiinduló színpadi ötleteim. Ne felejtsem ki Ladányi Andreát, aki szintén fontos alapot adott a mozgás, a tánc területén.

Ecsit említetted. Vannak még kollégák, akikkel dolgozva, akiket nézve valami fontosat lestél el a színészmesterségről?

A Nemzetiben ment az Oidipusz és az Oidipusz Kolónoszban egy estén, két felvonásban. László Zsolt játszotta Oidipuszt, aki minden előadás előtt bejött két órával korábban, hogy a súgóval végigvegye a szöveget. Ez a komoly felkészülés, az ő létezése a próbákon és a színpadon nagy hatással volt rám. De említhetném Molnár Piroskát, Hollósi Fricit vagy Kaszás Attilát, akivel a Hermelin olvasópróbáján egymással szemben ültünk. Ő lett volna Pálfi Tibor, az író, én a cselédje, de már nem volt alkalmunk együtt próbálni, mert alig egy hétre rá történt a tragédia.

Emlékszel, a kritikusdíj-átadón a díj átvétele után Mácsai Pali felolvasott egy hosszú névsort, színészeket, rendezőket, dramaturgokat, írókat, különböző életkorúakat, élőket és már halottakat. Szíven ütött az a névsor, hogy valaki mögött hányan állnak, akiktől tanult, akinek a tehetsége, odaadása kellett ahhoz, hogy az az egyetlen ember elismerést kapjon. Fontosnak éreztem, hogy rámutatott mennyire pici ez a szakma, hogy számít, hogy megbecsüljük egymást a múltban és a jelenben egyaránt.

Ebben a sorban te is benne vagy, kollégák állnak mögötted, előtted. Érzed, hogy hatással vagy a társulatban a fiatalokra? 

Közvetlenül nem, inkább azt érzem, hogy nagyon jó velük csibészkedni. Két éve jópár fiatal szerződött hozzánk és mostanra játszottunk együtt annyit, hogy megvan a közös nyelv. Az első évben volt még egy kis távolságtartás, keresgéltük egymást, ismerkedtünk, meg kellett tapasztalnunk, kinél mik a határok, a komfortzónák, de most már lazán próbálunk és egyáltalán nem érzem a köztünk levő 10-15 év korkülönbséget.

Zalaegerszeg, az egyetem, a Nemzeti, társulati létet jelentett. Hogyan élted meg azt a rövid időszakot, amit szabadúszóként töltöttél?

Nagyon rosszul. Alföldi Róbert nem hosszabbította meg a szerződésemet, viszont a darabjaim felét megtarthattam. Muszáj volt munkát keresni és tényleg mindent elvállaltam, amit csak bírtam, hogy fenntartsam magam. Egyik munkából zuhantam a másikba. Amellett, hogy a sehova nem tartozás is megviselt, abban a két évben szakmailag sem igazán fejlődtem.

Hogyan kerültél Szombathelyre? Felhívtad Jordán Tamást, az egykori osztályfőnöködet? 

Nem, ez eszembe sem jutott. Soha nem menedzseltem magam jól ebből a szempontból. Az, hogy Szombathelyre kerültem, valójában Szalai Krisztának köszönhető. Kriszta írt és rendezett egy darabot, a Grampot, a próbafolyamat alatt pedig a Tűzvonalbant forgatta Jordánnal. Az egyik délelőtt elmesélte neki, mennyire szeret velem dolgozni nemcsak színészként, hanem a rendezésben, az ötletelésben is segítő partnerként. Jordán pedig délután már hívott is, hogy épp elmegy egy színésznő a társulatból, lenne-e kedvem leszerződni.

Kétely nélkül mondtál igent?

Szakmailag légüres térben éreztem magam, a magánéletemben is pont történt egy nagy változás, ráadásul egyáltalán nem éreztem jól magam Budapesten. Vidéki lány vagyok, Balaton-felvidéki, nekem túl nagy város Budapest, túl sok benne a feszült ember és túl kevés a zöld. Egyértelmű volt a döntés.

Milyen álmokkal, vágyakkal, reményekkel, célokkal érkeztél Szombathelyre?

Egyszerűen csak kíváncsisággal. Azon lepődtem meg, hogy ez az „alig alakult színház”, ez a nagyon friss társulat, mégis mindenki úgy beszél az addigi másfél-két évről, mintha az valami óriási múlt lenne. Ezt nagyon viccesnek találtam. Viszont magával ragadott a társulat lelkesedése, ami ki is tartott a pénzügyi válságig és természetesen hatott a színház anyagi helyzetére, így továbbgyűrűzött a mindennapokba. Akkor következett egy kis döccenés, de utána megint felszálló ágba kerültünk. Meg is nőtt a társulat, volt, hogy harmincan voltunk színészek – most húszan vagyunk, és szerintem megint izgalmas időszakot élünk.

Minden időszakban a helyeden érezted magad?

Igen. Azt nem mondom, hogy nem voltak kételyeim egy-egy kevésbé sikerült munka kapcsán, de egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy el kellene innen szerződnöm. Jó lehetőségeket kaptam játszani és rendezni is. Két-három év kellett, míg beilleszkedtem a társulatba, mert inkább introvertált alkat vagyok, ennyi idő kellett, hogy belelazuljak. Amióta pedig van egy lakásom, amit imádok, azóta teljesen otthon érzem magam Szombathelyen.

Egy néhány évvel ezelőtti interjúban arról beszéltél, hogy neked nem volt problémás az az időszak sem, amikor jórészt kis és közepes szerepeket osztottak rád, mert tanulásnak élted meg. Ez a tudatosság honnan jön? 

Kicsit korábbra ugrok vissza. Zalaegerszegen már stúdiósként nagyon szép feladatokat kaptam Bagó Bercitől: A fösvényben Marianne-t, Salemi boszorkányokban Mary Warrent, Anouilh Euridikéjét, mint abszolút főszerepet. És ami annyira szép: ezt az előadást Nagy Péter osztálytársam látta a Tháliában egy vendégjátékon. Miután osztálytársak lettünk, mesélte el, hogy annyira szerette azt az előadást, hogy megőrizte a színházjegyet. Majd elővette a jegyet a pénztárcájából és nekem adta.

Szóval sorra jöttek a kiváló feladatok, aztán hirtelen egy kis szerepre osztottak ki. El voltam keseredve, duzzogtam a büfében. Berci, az akkor harmincas rendező „fenegyerek” odajött hozzám és elmagyarázta, hogy ez tudatos döntés a vezetőség részéről. Nem lehet az, mondta, hogy egyfolytában főszerepeket játszol, mert ki fogsz égni. Pihenj a kicsikben, azokból is tanulsz. Figyelj, legyél kiváncsi, nézd, ahogy a másik próbál.

Akkor egy életre elfogadtam, hogy ez nem véletlen, ez az optimális színházi menetrend. Egyébként azt is gondolom, hogy a mai színházi világ amellett, hogy a sokoldalúságra épít, a státuszokban sem ennyire merev. Ma már nincs olyan, hogy csak vezető színész vagy csak epizodista. Azt sem tartom helyesnek, ha valaki megbántódik, ha nem a maga elképzelései szerint kap szerepeket. Az a tapasztalatom, hogy amikor végre megkapod azt, amire nagyon vágysz, valahogy sosem jön össze úgy, ahogy szeretnéd. Már csak ezért is hasznosabb minden feladatnál végiggondolni, vajon miért épp ezt a feladatot kapom? Mi dolgom van ezzel? Mire tanít?

Ebből a szempontból rendezőként sokkal nagyobb a szabadságod, úgy képzelem, hiszen nem beosztott rendező vagy, akinek kötelezően meg kell csinálni valamit évadról évadra.

Most nem rendezek, jobban izgat, hogy a hozzánk érkező rendezőket megismerjem. Az utolsó rendezésem Barta Lajos Szerelem című darabja volt. Azért erre esett a választás, mert a Covid után szükségét éreztük egy klasszikus „nézősimogató” darabnak. Végül mégsem lettem vele, pontosabban magammal, maradéktalanul elégedett. Azt kaptam a Szerelem után kritikaként a kollégáktól, hogy kevés teret hagytam a színészeknek. Ez nagyon elgondolkodtatott. Hogyan lehet az, hogy én, aki kreatív színész vagyok, szeretek ötletelni, ajánlatokat adni a rendezőnek, épp ezt nem engedtem a kollégáimnak? Önvizsgálatot kellett tartanom, hogy legközelebb ilyen ne történhessen. Hálás vagyok, hogy bár utólag, de felnyitották a szememet.

Ami viszont nagyon jól sült el, az a véletlenül jött Grönholm-módszer. Még Jordán Tamás idejében történt, hogy mikor összeállt a következő évad terv, egy adott időszakban szabadon maradt jópár ember, köztük én is. Tamás felhívott, hogy lenne-e kedvem rendezni valamit a parlagon lévőknek? Tett javaslatokat, és végül a Grönholmnál lyukadtunk ki. Viszont hiányzott egy nő a csapatból, úgyhogy be kellett vállalnom, hogy a rendezés mellett játszani is fogok benne. Nem mondom, hogy nem viselt meg, visszatérő álmom lett, hogy egyszerre két helyen kell játszanom és rettegek, hogy hogy oldom meg. Ennek ellenére iszonyatosan jól sült el, rengeteget segítettek a kollégák, igazi csapatmunkával hoztuk létre az előadást.

Szabó Tibor két éve, új struktúrában igazgatja a szombathelyi színházat. A művészeti tanácsnak te is tagja vagy. Hogyan kért fel téged erre a feladatra?

Egyike voltam azoknak, akik biztatták, hogy pályázzon. Sokat beszélgettünk, elmondtam, hogy szeretnék tevékenyebb részese lenni a színház formálásának. Ez azért mert egyáltalán megfordulni a fejemben, mert jó pár évvel ezelőtt, még Jordán Tamás ideje alatt a mostani polgármesterünk felvetette, hogy vállaljak művészeti vezetést Tamás alatt. Én ezt elhárítottam. Akkoriban fogadott be a társulat, rendezésre kaptam lehetőséget és ezeket fontosabb lépcsőknek éreztem, mint egy pozíciót. Tisztában voltam vele, hogy hiába vannak jó ötleteim, meglátásaim, még nem vagyok erre a tisztségre kész, majd ha úgy kell lennie, eljön ennek is az ideje.

Ez pedig két-három éve jött el.

Hidat szeretnék képezni a színész kollégák és a vezetőség között. Úgy érzem, nagyon jól tudunk együttműködni, és rengeteget tanulok a többiektől, Tibkétől, Tóth Réka Ágnestől, aki dramaturgként van benne, Nagy Péter Istvántól és Horváth Csabától, akik pedig rendezőként.

Ez a tanulás felkészülést jelent a színházvezetésre? Vannak igazgatói ambícióid? 

Nem, a színházigazgatással járó hivatalos ügyintézés, a protokoll, a gazdasági terület nekem rideg, arra én nem vagyok alkalmas és egy pillanatig sem irigylem, sőt tisztelem azt, aki ezeket is felvállalja. Érdekel a színház működtetésének az a része is, de a művészeti tanács tagságával ez a kíváncsiságom kielégül.

A Kaszás Attila-díjra jelölés mit jelent számodra?

Repes a szívem, mert ez azt igazolja vissza, hogy tudok híd lenni, a kollégáim érzik, hogy őket képviselem a művészeti tanácsban. Ez a jelölés a lehető legszebb visszajelzés. Már az egészen megható, hogy eljutottam az utolsó körig, ahova rekordszámú, azt hiszem, 41 kolléga neve került. Végignéztem a névsort, és szeretném megköszönni azoknak, akik rám szavaztak. Nem is mertem remélni, hogy ennyien ismernek, tudnak rólam.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu