Michal Zadara rendező és társulata semmit nem bízott a véletlenre. Nem csinálnak titkot belőle, hogy annak idején A Pál utcai fiúk aktualitása számukra húsbavágó kérdés volt: színházukat, a Nemzeti Színház Kisszínházát (Maly Teatr) egyszer a bezárás réme fenyegette, mert helyén - a gonosz, érzéketlen, népnyúzó, stb. Kapitalizmus és/vagy a Karvalytőke - bevásárlóközpontot és mélygarázst akart építeni. "Hoppá - ismerték fel hirtelen -, hiszen ez pont olyan, mint amikor régen a grundot elvették azoktól a szegény budapesti fiúktól abban a meghatóan szép regényben, tudjátok, amelyik kötelező olvasmány volt nálunk is, Molnár Ferenc, és ott van még a lengyel-magyar barátság is, néha sorsközösség is volt a múltban - meg a közelmúltban, és akkor eldúdoljuk a Gyöngyhajú lányt, cinkos kacsintás, jaj de jó, egy kultúra vagyunk, nosza kapcsoljuk össze a két történetet."
Kristálytiszta, szép, egyszerű, de tiszta gondolat (copyright Karinthy Frigyes, Szabolcska Mihályról), s az pedig igazán kézenfekvő ötlet, hogy ha már elkészült az előadás, azt az ihlet forrásának tekinthető városba is elhozzák. Nekem ugyan a "hagyományos értékek elsöprése valami új, kegyetlenül racionális és jövedelmező nevében"-tételről az ókortól napjainkig sok, legalább ennyire ideillő szerző és történet jut most az eszembe (mondjuk Szophoklész, Menandrosz, Shaekespeare, Moliere, Cervantes, Örkény, Beckett, stb.stb.). De ez legyen az én bajom, mármint, hogy ennyire direkt, gondolkodásmentes a párhuzam tálalása, ettől még igazán jó előadás is lehetne a varsóiaké. Mert még az sem számít, hogy a rendezőnek az előadással kapcsolatos nyilatkozatai rendre ijesztően üresek, laposak (csak a példa kedvéért: "A színpadon megjelenő érett férfiak alakításával arra keressük a választ, hogy felnőtté válásunk ellenére miért maradunk mégis éretlenek. A hősök egy fikcióban hisznek. Úgy tesznek, mintha a grund a hazájuk lenne, amelyért az életüket is készek feláldozni. Épp úgy, ahogy mi, felnőttek is tudatosan tartozunk valamilyen csoporthoz, szervezethez. Fiktív egyesületeket találunk ki, amelyek éppoly abszurdak, mint ez a Pál utcai grund. Ez egy elbeszélés a férfibarátságról").
De sajnos az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok előrevetítik a szomorú valóságot: szájbarágós tanulságkeresést kapunk, végletekig leegyszerűsített, nagyon banális, mai társadalomkritikát, amelyhez mindössze ürügy Molnár Ferenc regényének színpadi adaptációja.
Ugyanakkor jó néhány ötlet teszi élvezetessé a Maly Teatr középkorú vezető színészeinek és a Nemecseket alakító, fiatal Wojciech Solarznak a játékát: így érdekes, izgalmas koncepció, hogy középkorú férfiak játsszák a két fiúcsapat tagjait, sőt, ugyanazok a színészek hol a grundot védő Bokáék, hol az Áts Feri vezette ellenséges csapat, a vörösingesek is. Ötletes a Nemecsek halálos megfázását okozó tó színpadi elhelyezése is; a színpad hátterébe helyezett valódi kacsaúsztató kellően stilizált és konkrét a történet realista elbeszéléséhez. Ugyanakkor csúnya, sivár látvány a grundra utaló kettős palánk, nem is jól használható, miként zavaróan csúnya a ki tudja miért, oldalt és hátul mindvégig látható járás, ahol időről-időre át is mennek egyik oldalról a másikra a színészek, meg mindenféle technikai személyzet (díszlet: Magdalena Musial).
Apropó, technikai személyzet. Eltartott egy darabig, amíg az egyetlen női szereplőt, a sokáig titokzatos, ám igen intenzív jelenlétével el tudtam helyezni az előadásban: a szőke hölgy volt a súgó (ha sejtésem nem csal, a színlap őt nevezi rendezőasszisztensnek és ügyelőnek /Dorota Ignatjev/. Időnként felkel a helyéről - egyébként a színpad bal szélén ül - , székeket rak arrébb a színpadon, meg együtt örül, haragszik az öregfiúkkal, meg ilyesmiket csinál (spirálfüzetében lapozgat, mond egy-két szót a szereplőknek, ezt általában nem fordítja senki magyarra). Félcivil jelenléte talán utalás arra, hogy talán mi is részesei vagyunk életünkben valamilyen, a Pál utcai-hoz hasonló történetnek, de ez csak találgatás, szerepeltetése dramaturgiailag kidolgozatlan, jópofa ötlet, nem több. Nála is rosszabbul járt azonban a nyilván csak a magyar előadáson fellépő szinkrontolmács fiatalember - akinek nevét sehol sem sikerült fellelnem -; ő néha felpattan az első sorból és mikrofonnal a kezében előre jön és a hol Pál utcai-történetet, hol "civil" gondolataikat fejtegető színészek mellett állva fordít (vagy nem fordít, mert időnként jól elnevetgél a színészekkel), a legkínosabb azonban, amikor fordítás közben el-elkapja a színészi hevület és az előtte megszólaló művész modorában utánjátssza annak lengyelül előadott mondatait. Kínos, nagyon kínos. De még ez is illenék abba az előadásba, ahogy az est kezdődik, s amiből még akár a molnári világ igazán sokat ígérő, bátor újraértelmezése is kialakulhatna.
Hét, félkörben elhelyezett campingszéken ülve a Varsói Kisszínház színészei, mind meglett korú férfiak, amolyan közönségtalálkozót kezdeményeznek velünk. Anekdotákat mesélnek saját ifjúságukból, magyar vonatkozású, a hatvanas-hetvenes éveket felidéző, mulatságos történetekkel szórakoztatnak (meg is kapják rendre az obligát tapsot minden egyes történet után), s úgy húsz perc elteltével már csak az a kérdés, hogyan fogunk innen eljutni a Pál utcai fiúkhoz. Hát sehogy. Illetve csak a fent említett dramaturgiai erőszaktétellel, hogy akkor a mi helyzetünk most pont olyan, mint volt a Pál utcai fiúké, stb., stb. Pedig milyen jó ötlet is az, hogy a molnári történetet, mint visszaemlékezést adják elő az egykori résztvevők! Szeretettel, nosztalgiával, az idő szülte, bölcs távolságtartással és sok (ön)iróniával felidézni az egykori, életre-halálra vívott összecsapásokat. És ebben a - sajnos csak hipotetikusan létező - előadásban lenne logikus Nemecsek megtartása fiatal fiúnak, hiszen ő meghal, ő ott maradt a megidézett múltban. Michal Zadara rendezése azonban nem tud egyensúlyt teremteni az eredeti mű és azon jelentéstartalmak között, amelyekkel tele akarja azt zsúfolni. Egy idő után óhatatlanul elkezdik halálos komolysággal játszani a grundért folytatott harc Molnár Ferencnél olvasható változatát, elfeledkezve a szereplők közötti életkori, fizikai adottság- és gondolkodásbeli különbségekről.
Molnár Ferenc regény formában írta meg A Pál utcai fiúk történetét, és nyilván tudta, miért nem drámának. Nem baj, bárkinek szíve joga elvégezni utólag, helyette a színpadra adaptálás munkáját. A Pál utcai fiúk számtalan színpadi változata (tragédia, musical, stb.) ismert. A Varsói Kisszínház előadásának legnagyobb baja, hogy elmulasztották elkészíteni azt a színművet, amely az ő értelmezésük szerinti változat lenne, ehelyett egy műfaj és történet nélküli másfél órás játszadozást kapunk.
