A film címe – Addig írok, amíg élek – szintén a főszereplőtől származó mondat. Kicsit patetikus, de kétségtelenül illik a Szalma Sándor rendezte hetven perc hangvételéhez. És ha nem szimbolikusan, hanem szó szerint értelmezzük, Nemere István titkát is megfejti; több mint hétszáz könyv írásához tényleg egy teljes életre van szükség. Kvantitatív teljesítményének mindenképp kijár a kultikus pozíció, a kvalitatív oldalt, azaz a kötetek irodalmi nívóját azonban gyakran megkérdőjelezik. A negatív kritika alapja sajnos sok esetben nem az olvasmányélmény, hanem a logikusan felmerülő előfeltevés: ennyi könyvet nem lehet jól megírni, a hét-nyolc kipróbált műfajról (sci-fi, történelmi regény, krimi és a többi) nem is beszélve. Habár a filmben az író reggel ötkor induló napjainak és fanatikus munkamoráljának leírásával kiiktatni látszik a prekoncepciót, mégsem távozhatunk teljes nyugalommal a moziteremből, arról ugyanis nem sokat tudunk meg, valójában milyen könyveket ír a zsánerekkel és témákkal zsonglőrködő polihisztor.
Ez persze nem feltétlenül probléma – nem kérhetjük számon egy filmen, hogy miről nem szól. Szalma mozija hangsúlyosan Nemere személyére összpontosít, ennyiben pedig teljesíti is vállalását, ugyanis mind a magánembert, mind az írót sikerül bemutatnia. Nagyobb gond, hogy e bemutatás épp olyan egyoldalú, mint a beszélő fejes technikától csak ritkán elszakadó képi megvalósítás. A játékidő jelentős hányadában a főszereplő beszél magáról, mindössze két ponton szólalnak meg mások: a nyitószekvenciában néhány olvasó mondja el, miért szereti Nemere könyveit, a film vége felé pedig a szerző jelenlegi felesége, Szentgyörgyi Judit író mesél a kapcsolatukról. E részletek új nézőpontokat hoznak játékba, amelyek izgalmasan ellenpontozhatnák a központi szereplő monológját, ha nem maradnának elszigetelt kísérletek, amelyek épp zárványjellegük miatt képtelenek szervesen illeszkedni az alkotás egészéhez. A film csupán belekap a kontextusokba, így a különböző perspektívák termékeny párbeszéde is kiaknázatlan marad.
Érdemes lett volna pályatársakat, a kulturális élet néhány további szereplőjét megszólaltatni, ahogy az archív fotókkal is kár volt fukarkodni. Néhány fekete-fehér fényképen, egy-egy könyvborítón és bevágáson kívül nem igazán kapunk vizuális ingereket, nagyrészt Nemere otthonát, többnyire annak is az egyik – valószínűleg a dolgozó- – szobáját mutatja a kamera. Mintha az alkotók nem szerették volna a megvalósítás mikéntjével húzni az időt, így minden esetben a legegyszerűbb megoldást választották. Álló kamera, a már említett beszélő fejek, egy-egy fénykép, na meg a szerkesztőprogramok alapértelmezett betűtípusai. Ennyi jut a szemnek.
Mindennek ellenére a film legnagyobb hibája nem a szűk perspektíva, nem is a vizuális bravúrok és kamerajátékok mellőzése, hanem a koncepció – vagy annak hiánya. A mozgókép egy könyvhöz hasonlóan fejezetekre tagolódik, ám ezek címe gyakorta esetlen, szervezőelvük, az egyszerű időrend pedig nem elég erős kohéziós erő a széttartó témák – fiatalkor, magánélet, kultúrpolitikai viták – összefogásához. Különösen kilóg az író háziállatairól szóló fejezet, amely „cuki” ugyan, de ezenkívül nehezen illeszthető a film szerkezetébe.
A dokumentumfilmet a témája menti meg; az, hogy egy rendkívül érdekes emberről szól. Az alkotás végtelenül jó humorú, mesélőkedvvel teli – úgy véli, történetek nélkül nincs irodalom –, ugyanakkor keresetlenül őszinte és ijesztően munkamániás emberként mutatja be Nemerét, aki nemcsak szó szerint, de képletesen is beengedi a nézőt az otthonába és a dolgozószobájába. Mesél arról, milyen volt hazaszöknie Lengyelországból, illetve azzal szembesülnie, hogy 23 éven át egyszerre két állam titkosrendőrsége figyelte meg. Arról, hogy a szocializmusban a szabadúszás inkább szabadon fuldoklás volt, hogy független íróként közveszélyes munkakerülőnek minősült, és persze arról is, hogyan írt (eddig) több mint hétszáz könyvet.
Rengeteget olvas, egyszerre körülbelül hetven témában gyűjt anyagot, január elsején is reggel ötkor kezdi a munkát. Az idejét úgy osztja be, mint egy asztalos, minden apró darabot felhasznál. Nagyon fontosnak tartja a címadást: sőt, van olyan műve, amely csak azért készült el, mert talált egy jó címet, amelyhez utólag írt egy történetet. A kedvenc szerzői Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc és Gárdonyi Géza, és nem érti azokat az írókat, akik a témahiányra panaszkodnak, hiszen „mindenütt mindennap történik valami”. Az ihlet csak a költőnek kötelező, a prózaírónak legfeljebb a lustaságát mentegető ürügy lehet. Utóbbinak nem kell isteni szikra, elég a kitartás, a fanatizmus és a makacsság. És az olvasás, mert „aki nem olvas, az nem lesz író. És sok minden más sem.”
Az Addig írok, amíg élek Csehov Sirályának rutinos iparosaira emlékeztető író portréját rajzolja meg, enyhén megbontva az ihletcentrikus irodalmár romantikus illúzióját. Nemere Istvánt szimpatikus és szerethető figuraként mutatja be, akinek mind a munkamódszere, mind magánemberi személyisége filmre kívánkozik. Kár, hogy a megvalósítás színvonala nem ér fel az izgalmas témához.
