Az élettörténetemben valójában nem az én személyem a fontos, hanem a színház

Amikor még az előző évadban arról kérdeztem Pál Ferenczi Gyöngyit, a sepsiszentgyörgyi színház színésznő-igazgatóját, mivel tudta megnyugtatni kamasz fiait, hogy igazgatói kinevezése után továbbra is marad ideje rájuk, az új pozíció pedig semmit nem fog rajta megváltoztatni, magától értetődően adta a választ: „Levente életútjával.”

Ennek a színészi és igazgatói életútnak csak néhány állomását ismertem, Nagy B. Sándor 2022-ben megjelent beszélgetőkönyvének segítségével azonban időben és/vagy térben távoli nézőként végigkövethettem Nemes Levente útját. A borítón keresztet cipelő fotó, a beszélgetések tizennégy fejezetre oszlanak – mintha a keresztút stációi lennének. A keresztút pedig ebben az esetben a színház, hiszen minden beszélgetésnek ez a témája. „Az élettörténetemben valójában nem az én személyem a fontos, hanem a színház” – szögezi le Nemes Levente már a harmadik mondatban. Az a hely és pálya, ahová nem tudatosan került, és amelyet szerinte a sorsszerűség határozott meg. Ennek így kellett történnie, mondja időről időre közbevetve.

Ahogy a több mint hat évtizedes színészi pályafutást felidézi, abból nem csupán a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi színházak története rajzolódik ki. Miközben előadásokról, rendezőkről – Tompa Miklósról, Harag Györgyről és persze Bocsárdi Lászlóról –, színészkollégáiról – kiemelt fontossággal Illyés Kingáról, külön fejezetben Visky Árpádról –, szerepeiről, a versekhez fűződő viszonyáról, saját munkamódszeréről, a társulati munkáról vagy az előadást létrehozó alkotók feladatáról beszél, miközben részletesen felidézi az előadásokat, egyéni előadóestjeit, pódiumműsorait, kerüljön szóba színészet vagy igazgatás, fel-felsejlenek a politikával átszőtt hétköznapok is.

Nemes Levente mindenről önreflexióval, tisztességgel, kérlelhetetlen igazságkereséssel beszél. Ezek a gondolatok évtizedek alatt érlelődtek meg, de nincs bennük semmi kinyilatkoztatás, szinte hallani a megfontoltság hangsúlyát.

Egy pillanatig sem nosztalgiázik. Mindenről tisztán, pontosan fogalmaz, nem maszatol. Kendőzetlenül vállal minden színházi, színészi és igazgatói útkeresést, kételyt, csalódást, sikerületlenséget. Nem hárítja a kudarcot, nem keres mentségeket, nem dobál sem sarat, sem követ.

Az is érzékelhető, hogyan oszlott el a rendszerváltás kezdeti eufóriája, és fordult – különösen 1992-es szentgyörgyi igazgatásának kezdetétől – ismét küzdelmekkel teli időszakká. Hiszen akit a minőség és a tisztesség mindenekfelettisége, kizárólag az értelmes kompromisszumok megragadása, a színházi program tekintetében pedig a művészszínházi, de legalábbis a magas színvonalú népszínházi törekvések irányítanak, annak rendszerfüggetlenül nehéz dolga van.

Amolyan színészi kiskátéként is olvasható minden egyes fejezet. Az egyetemi éveket felidézve beszél arról az általa „nagyon kárhoztatott szemléletről” (26.) – ami, tegyük hozzá gyorsan, mintha még ma is tartaná magát –, hogy egy színésznek elég a tehetség, elméleti, más művészeti ágakat és egyáltalán: az élet más területeit érintő műveltségre nincs szüksége. „Úgy vélem, a színésznek kíváncsinak és nyitottnak kell lennie a világra, ismernie kell a jelenségek közötti összefüggéseket, és elmélyülten kell összpontosítania a tárgyra” – szögezi le. (29.) A szerepformálás kapcsán azt mondja: „[S]ohasem a figurát játszod. Az előadást kell játszani.” (95.)

„[L]ehet ugyan álmodozni mindenféle szerepekről, de egy jó szerep önmagában semmit nem jelent. Ahhoz érvényes előadás kell.” (108.)

Megjegyzi: „Az ösztönök és a tudatosság valójában kéz a kézben járnak a színészi munkában.” (97.) „A konklúzió pedig: „Recept semmiképpen sincs. (…) A titok tehát: megtanulni fölismerni a feladatot.” (97.) Én viszont receptre írnám fel ezt az életútinterjút színészeknek, sőt színészből lett igazgatóknak, mert tele van olyan mondatokkal, amelyek, úgy képzelem, képesek lehetnek megnyugtatni és átlendíteni egy kudarcosnak tűnő helyzeten.

Amikor Nagy B. Sándor azt kérdezi tőle, nem történhet-e meg, hogy a színpadon eggyé válik a figurával, hogy már nem játszik, hanem ösztönösen képviseli a szereplő igazságát. Erre Nemes Levente azt válaszolja: „Nem vagyok én senki más, mint Nemes Levente, és nem is akarok átváltozni.” (101.)

Megszámoltam: az 1997-es Vitéz lélektől a 2023-as Iráni konferenciáig húsz előadásban láttam. Minden nem-átváltozásában ott volt az elegancia, a méltóság, a hitelesség, a bölcsesség. Meg a játékszeretet és az örökifjúság. „Tulajdonképpen most, idős koromban is képesnek érzem magam a megújulásra.” (44.) Nem kell neki megújulni, nincs rajta, benne semmi régi, amit le kéne vetni és másra cserélni. Azzal együtt is, amit pragmatikusan magával visz a régiből, örök korszerűnek látszik. Illetve nem csak látszik:

„Ha mi változunk, a színháznak is változnia kell. Persze mindig áttételesen, szimbolikusan, metaforikusan, de a színháznak mindig a mai nap művészetének kell lennie. Ami minden korban egyaránt érvényes, az a komoly, felelősségteljes, pontos, alázatos együttes munka. Ahol ezek megvannak, ott felépülhet bármilyen színház.” (122.)

Nemes Levente 1980-ban elmondta a Toldit, a bukaresti tévé magyar adásában készült belőle egy négyszer húszperces tévéfilm. 1982 karácsonyán a Magyar Televízió sugározta – nem elképzelhetetlen, hogy láttam –, árulták később videókazettán. A siker elgondolkodtatta, hogy hatvanéves kora körül a Toldi estéjét is megcsinálná. Ma 85-nél tartunk, és még mindig nem szólnak a hírek a bemutatóról. De Nemes Leventét elnézve először inkább a trilógia középső darabja, a Toldi szerelme készüljön el, messze még az az este!