Telihay Péter rendező kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy ön játssza Molière 17. században írt komédiája, A fösvény főszerepét, ráadásul nőként, ami igen meglepő vállalás. Mit gondol, miért?
Péterrel mi már több ponton találkoztunk a pályánk során, rendezett olyan színházban, ahol én játszottam, illetve szerepeltem már egy darabjában is. Rendkívül hízelgő volt, és jólesett, amikor elmesélte nekem és a társulatnak, hogy miért engem választott a szerepre. Azt mondta, régóta figyeli a tevékenységemet, és egy olyan ösztönökkel dolgozó színészt szeretett volna, amilyennek engem látott a régi kaposvári előadásokban. Péter nem a hagyományos Fösvényt rendezte most meg, némiképp új értelmezést adott a darabnak, amit folyamatosan együtt bogozgattunk, kapirgáltunk.
Elárulja, miben más ennek a darabnak az olvasata?
Annyit talán elmondhatok, hogy a mondanivalója némiképp összecseng a Brecht-féle Szecsuáni jólélekkel, melyben ugyancsak egy olyan fordulóponthoz érkezik a főszereplő élete, ami után új utakra kényszerül. Egy bizarr, furcsa lénnyé változik, aki úgy gondolja, férfiként talán jobban kiteljesedhet. De valójában nem a nemiségén van a hangsúly, hanem azon a szörnyetegen, amivé válik. Ugyanez a helyzet Harpagonnal is, aki mindent birtokolni akar, nemcsak az anyagi javakat, hanem bármit. A kapcsolatait a haszon koordináta-rendszerében éli meg, és ennek eléréséért képes a saját gyerekei érdekeit is eltiporni. Pánikszerű kíméletlenséggel akarja őket kiárusítani, dús hozományt és magasabb társadalmi státuszt remélve, miközben teljesen nemtelenné válik.
Hogyan sikerült ehhez az erősen negatív figurához, egy kapzsi és szeretettelen lényhez színészként kapcsolódást találnia?
Mélyen hiszek abban, hogy alapvetően mindannyian jónak, emberinek születünk, de történhetnek velünk olyan súlyos tragédiák, melyek kapcsán sorsunk félresiklik, és a mélyről a legsátánibb vonásaink törnek a felszínre. Egy-egy velős gonoszság hátterében is mindig nagyon mély fájdalmak és csalódások rejtőzhetnek. Harpagon sem egy alapvetően üres, eredendően gonosz, kapzsiságra született ember. Valaha voltak emberi érzései, de a túlélése érdekében azt választotta, hogy ezeket fojtsa el és egy megkeményedett burokkal élje az életét. Ezt aztán olyan sokáig hordja, hogy eggyé válik vele. Az ilyen szerepekben, melyek nagyon távol állnak tőlem, mindig igyekszem megkeresni az emberit, az esendőt, a törékenyet, azokat az érzékeny pontokat, melyek mentén megbicsaklott az adott szereplő élete, s így talán könnyebben, hitelesebben tudok kapcsolódni hozzájuk.
Egyik évben a Versünnepen Németh László Iszonyából mondtam el egy összeollózott monológot, amelyben a főszereplő Nelli tulajdonképpen megvallja, hogyan és miért ölte meg a férjét. A zsűri azt mondta, hogy most először érezték azt, hogy ezt a nőt lehet szeretni is. Óriási sikerélményként éltem meg!
Korábban azt mondta, hogy azokat a szerepeket szereti, amelyeket hazavihet, formálhat és amelyek önt is alakítják. Harpagon ilyen?
Hogyne, abszolút! Nekem a szerepeim kapcsán mindig folyamatosan kattog az agyam, afféle pszichológiai munka zajlik bennem. Fontos, hogy a maga teljességében foglalkozzak a szereppel, megrágjam a miérteket, összevessem a saját értékrendemmel, hogy kapcsolódni tudjak. Van, hogy egy darab után hónapok, sőt évek múlva fejtem meg úgy igazán, hogy egy-egy mondatot milyen gondolat indított el, és hogyan kellett volna mondanom. A belső kutakodást, a szereplők történeteinek felfejtését ugyanis nem teszem le akkor, amikor lejövök a színpadról, ezek még hónapokig, évekig dolgoznak bennem. Ha nem így lenne, akkor nem gondolatokat, történeteket tennék a szerepek mögé, hanem szép szavakkal, hangsúlyozva interpretálnám a szövegkönyvben rám szabott mondatokat. Így azonban az üzenet nem menne át, a nézők nem tudnának mit hazavinni, s valójában a színház nem töltené be eredendő küldetését.
Mi lehetett az oka annak, hogy a színház most, 2024-ben tűzte Molière Fösvényét színpadra? Érez a darabban bármiféle áthallást a jelenbe?
A pontos okot nem tudom, inkább csak gyanítom, hogy szerettek volna egy francia klasszikust is a repertoárba, de igen, szerintem mindenképp van a műnek aktualitása. Ma kifejezetten sokan kényszerülnek életük során arra, hogy eltitkolják a törékenységüket, veszteségüket, fájdalmukat, annak érdekében, hogy túléljenek, különben kellemetlenné, nemkívánatossá válnak ebben a kegyetlen, taposó világban. Szerintem ez szörnyű lehet!
Színházalapítóként a kezdetek óta Szombathelyen játszik, Jordán Tamás hívta a városba 2009-ben. Milyen most a szombathelyi színjátszás, mennyire váltotta be a színház a hozzá fűzött reményeket?
Életem egyik legboldogabb korszaka volt színházat csinálni Jordán Tamással Szombathelyen. Nagyon hiányzik Tamás, s nemcsak nekem, hanem az egész városnak. Az a tisztelet, ami érezhető volt iránta, s ezáltal a színház iránt is, úgy érzem, mára már kissé fényét vesztette. A színház még fiatal, keresgéli önmagát, az arculatát, a társulatát. Amióta nincs Tamás, minden megváltozott, az alapító tagok legtöbbje elment, kicserélődött a társulat és a közönség is. Az a korosztály, aki nagyon akarta a színházat és őt is itt Szombathelyen, sajnos kiöregedett, így már nem ők az aktív színházlátogatók. Újak, többnyire fiatalok érkeznek a társulathoz, és a nézők is inkább az újdonságokra kíváncsiak. A mi felelősségünk, hogy megfeleljünk az új közönség megváltozott igényeinek, miközben ugyanúgy szeretnénk a darabokban kifejezni a társulatunk saját ízlését is. Én ezt a szemléletet hozom Kaposvárról, ahol a közönség elképesztően magasra tette a mércét számunkra. Mindenféle tekintetben.
A legendás kaposvári évek… Van még más is, amit onnan hoz?
Szinte mindent, ami színészként én vagyok! Szerintem nagyon meglátszik, hogy ki honnan jön és mit hoz magával. Az idő előrehaladtával egyre több új kollégával kell együtt dolgoznom a társulatban, akik más iskolából, városból, netán országból érkeznek hozzánk, és azt érzékelem, hogy olykor eltérő nyelvet beszélünk, ami persze természetes. Én például más színpadi megvalósítást tanultam, a zsigereimet pakolom ki a színpadra, s nem kívülről megyek befelé.
Nem az az elsődleges, hogy milyen szépen beszélek vagy mennyire kreatívan valósítom meg mozgás terén a figurát, inkább a lelki folyamatokat boncolgatom, kutakodom, keresem a miérteket, tehát belülről haladok kifelé egy szerep feldolgozásában. De a legfontosabb mindenképpen a közösség; az, hogy akikkel együtt dolgozom, figyeljenek egymásra, húzzák, erősítsék, támogassák egymást.
A csapatmunka, a közös munka jelentőségét mindig is hangsúlyozta. Vidékre is a közös alkotás kedvéért ment, a zenében is az együtt zenélés élteti. Ez vajon honnan eredhet?
Talán a zenei középiskolából hozom, ahol elég korán megtapasztaltam, hogy annál nagyobb élmény, mint amikor közösen szólaltatunk meg valamit, kevés van. Ezért is szeretem nagyon, amikor másoknak vokálozhatok, hiszen ez jelenti a valódi játékot. Sokan mondták már a pályám során nekem, hogy a színészet helyett inkább az előadó-művészet felé kellett volna tendálnom. Valóban nagyon szeretem például a verseket, van is ilyen önálló estem, de a közös játéknál jobbat, szebbet, örömet adóbbat nem tudok elképzelni.
„A versek többet hoznak ki belőlem, mint egy háromórás főszerep.” Ezek az ön szavai voltak nem is olyan régen. Most hol jut hely a verseknek az életében?
Amikor csak tudok, kezembe veszek egy verseskötetet, nekem ez nagyon fontos, bár most inkább a színpad az elsődleges. Gyakran ért már az a vád, hogy a verset monológként mondom, s ezzel nem adok elég tiszteletet a költőnek. Úgy gondolom, ha van módom választani egy verset, akkor azzal én magamról szeretnék beszélni. Ezek önvallomások a verssorokon keresztül. Érdekes játék például Ady Endre Elbocsátó, szép üzenetét úgy elmondani, mint ahogyan azt az a nő tenné, aki épp meglátja ezt a kíméletlen, nyilvános üzenetet, amelyben a költő végérvényesen lezárja viharos szerelmüket.
Vannak kedvencei?
Mindig a nagy klasszikusokba menekülök, Radnótit például imádom. „Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.” – ahogy Radnóti írta és ahogyan olykor én is érzem. Nagyon gyakran találok közös pontokat az életünkben, de József Attila is csodálatos. Talán őket kettőjüket mondanám.
A zene kis kora óta fontos az életében, zenészcsaládból származik, zenei általános iskolában tanult, és ének szakon végzett a középiskolában. Sokáig az volt az álma, hogy karvezető lesz, de végül nem a zenei pályát választotta. Mostanában milyen formában vesz magához zenei táplálékot?
A zene hiányzik, nagyon is… Mindig öröm, ha zenés darabban, musicalben, operettben játszhatok, de ez nem helyettesíti a komolyzenét, amire olyan nagyon vágyom, még sincs lehetőségem komolyzenei koncertekre eljárni. Tavaly karácsonyra például Cecilia Bartoli-jegyet kértem a Jézuskától, azonban csak nagy erőfeszítések és szerepcserék árán tudtam megoldani, hogy eljussak a koncertjére. Általános iskola után két helyre is felvettek: Szombathelyre az akkor alakuló Zeneművészeti Szakközépiskola zongora szakára és a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnázium ének tagozatára. Én ez utóbbit választottam, mert mindenáron énekelni akartam, így abbahagytam a zongorázást, amit ma már nagyon bánok. Már oda sem merek ülni a zongora elé.
A mai eszével is a színészetet választaná?
Az ilyen kérdésre sokan azt válaszolnák, hogy ha újrakezdhetnék, ugyanezt csinálnák. Én azt mondom: nem biztos, hogy így döntenék. Csodálatos hivatásnak tartom a színészetet, de az életem során annyi más fantasztikus dologgal találkoztam, amiben ugyanúgy szívesen elmélyedtem volna, hogy ma már nem tudom kétségek nélkül azt állítani, hogy nekem csak ez kell és pont. Persze az élet sajnos túlságosan rövid ahhoz, hogy mindent kipróbáljak és úgy megéljek, ahogyan szeretnék, mégis idegennek hat számomra a gondolat, hogy csak egy dologban lubickoljon az ember. Nagyon hálás vagyok a sorsnak azokért a lehetőségekért, amelyeket meggyőződésem szerint épp azért kaptam, hogy az élet egyéb kihívásaiban is megmérettethessem magam. Így például volt alkalmam arra, hogy egy általános iskolában segíthettem a gyerekeknek a verstanulásban, értelmezésben, együtt gondolkodásban, s annyira jól sikerült a közös munka és az egymásra hangolódás, hogy még hónapokkal, évekkel később is visszahívtak.
A mai napig motoszkál bennem a gondolat, hogy milyen lenyűgöző és egyben felelősségteljes feladat formálni a felnövekvő gondolkodókat; sokat morfondíroztam azon, hogy gyermekekkel foglalkozzak. De valami hasonlót éreztem akkor is, amikor már egy kissé lenyugodva a fiatalkori pörgésből elkezdtem jobban törődni az engem körülvevő dolgokkal, például a balatonalmádi otthonom kertjével. Rengeteg örömöt és derűt okozott az, hogy a befektetett energiát azonnal meghálálják a növények, és már egy kis odafigyeléssel is fejlődik, gyarapodik minden, mellyel együtt azt éreztem, hogy én magam is fejlődtem. Ez a szimbiotikus állapot, az egység a természettel is arra ébresztett rá, hogy az nem lehet, hogy minden csak egy dologról szóljon, az élet túl sok csodát tartogat ahhoz, hogy ez alatt a kis idő alatt, ami megadatik, ne tapasztaljak, élhessek meg minél többet. És persze örök szerelemként az életem elválaszthatatlan része volt és lesz mindig a zene.
Akkor ma milyen szakmát választana a zenei pályán, a karvezetést?
Igen, arra vágytam a legjobban. Számomra a legteljesebb művészet a zene, de kevésbé a muzsika, sokkal inkább az együtt zenélés fogott meg. Ahol önmagam vagyok, miközben egy kis rész is a nagy egészben; abban az egészben, ami több, mint a részei összessége. Ez majdnem elmondható a színházról is, egy hatalmas kivétellel: a színészetnek mint hivatásnak a legnagyobb áldása s egyben a legnagyobb átka is, hogy miközben számtalan figurát alakítok a színpadon és számtalan életet megélek a szerepek által, egyet nem tudok, az pedig a sajátom. Évtizedeken át alakítottam jót és rosszat, erőset és gyengét, lázadót és meghunyászkodót, és ebben egy kicsit elveszítettem saját magamat. Bármennyire élek-halok a színházért, hiszek az erejében, abban, hogy az embereknek lehet adni, s amit csinálunk, az kell is nekik, egyre jobban hiányzik a saját életem, a családom; az, hogy egyszer végre Németh Judit szerepét játszhassam.
Borítóképen Németh Judit a Naftalin című előadásban
Fotók: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház
