Varju Kálmán Jupiter szerepében játszik az Amphitryon című darabban, amelyet március 25-én mutatnak be Forgács Péter rendezésében a Pesti Színházban.MTI Fotó: Kollányi Péter
A folytatás: Amphitrüónt Zeusz tehát háborúzni küldte, majd magára öltötte alakját és mint csatából megtérő, győztes hős-férj jelent meg Alkméné előtt, aki természetesen lángoló szerelemmel fogadta ágyába "férjét". Zeusznak még arra is volt gondja, hogy rávegye a Napot, felejtse el egy időre a kötelességét, és ne jelezze a hajnal eljövetelét. E hosszú éjszaka gyümölcse lett Héraklész. A még ugyanezen az éjszakán győztesen hazatérő Amphitrüón azután igencsak meglepődik, amikor szerelmetes felesége kissé értetlenül, ugyanakkor csodás férfierejének szóló elismeréssel emlékezteti férjét az iménti szerelmes órákra.
Ennyi a mitológiai történet, amelynek első említését Homérosznál találjuk (Odüsszeia 11, 266-268), majd a kardal-költészetben (Pindarosznál) és a tragédia színpadán is szerepelnek (Aiszkhülosznál, Szophoklésznél és Euripidésznél; e drámák elvesztek). De ismeri a mítoszt a történetíró Hérodotosz és a tudós mitográfus Apollodórosz is; vagyis elmondható, hogy a klasszikus antikvitásban közszájon forgó történet volt Amphitrüón házasságának Zeusz általi tönkretétele. A római archaikus korban, i.e. 195 táján írta meg Plautus Amphitruo című drámáját, amelyben először találkozunk a felszarvazott férj történetéből kibontható komikummal: az istenek játékszerévé váló halandók - Amphitruo és szolgája, Sosia Iuppiter és Mercurius általi megkettőzésével - a nézők számára mulatságos, ugyanakkor igen megalázó helyzetek sorozatában találják magukat. Ez a Plautus-vígjáték minden későbbi feldolgozás alapja - köztük az egyik legszebb Ovidius Átváltozások-jában olvasható (6, 762 skk.) -, akár Moli?re Amphitryonját nézzük (1668), akár ez utóbbi 'fordítását' (Kleist). Számtalan feldolgozás születik; Giraudoux 1929-ben már csak sorszámmal látja el saját Amphitrüón-drámáját (Amphitryon 38), ami ugyan egyáltalán nem pontos (hiszen jóval több feldolgozás ismert), de nagyon jól hangzik.
Heinrich von Kleist ugyan Moli?re-t nevezi meg forrásának, mi több, a francia mű fordításának állítja be művét; pedig ennél jóval többről van itt szó: Kleist alkotó módon változtat Moli?re megoldásain, akarva-akaratlanul is negligálja a közvetlen elődöt, s részint önálló megoldásokkal, részint messzebbre visszanyúlva, Ovidiusnál és Plautusnál keres és talál a drámájába motívumokat. Talán a legfontosabb újítása, hogy Iuppiter nála nemcsak megkívánja Alkménét, de bele is szeret; mi több, a nő viszonozza szerelmét, miután rádöbben, hogy nem a férj-, hanem a szerető-Amphitryon az igazi.
Heinrich von Kleist (1777-1811) a klasszicizmus és a romantika határán élt és alkotott. Goethétől Thomas Mannig sokan leborultak nagysága előtt. A Heilbronni Katica, a Homburg hercege, a Hermann csatája, a Pentheszileia, az Eltört korsó mind jelentős hatással volt a 19. század eleji európai színjátszásra. Az Amphitryont 1806-ban írta Königsbergben, egy évvel később jelent meg könyvalakban, azonnal lelkes kritikai visszhangot kiváltva. Kleist ugyan azt állítja, hogy drámája Moli?re Amhitryonjának majdnem szó szerinti fordítása, de már az értő kortárs olvasó is pontosan látta, hogy ennél jóval többről van szó: "Még ahol csak utánzás, ott is olyan tökéletességre tesz szert, ahová érzésem szerint sem Bürger, sem Schiller, sem Goethe, sem Schlegel soha nem jutott el a francia vagy angol színdarabok fordítása során. Mert tényleg csodálatos, hogy egyszerre ennyire Moli?re és ennyire német legyen! (F.von Gentz, 1807. idézi Földényi F. László in:Kleist drámák. I-II. Pécs 1998. II. 323.)
Epres Attila Sosias szerepében és Lukács Sándor Amphitryon szerepében
A közelmúlt színházi tapasztalatainak egyike: divatba jött mifelénk a színpad elárasztása. A Bárkán a Szentivánéji álom színes szivacsforgács-tengerben játszódik, az Új Színház Tartuffe-jében faforgácsban gázolnak, a Bábszínház Odüsszeus-ában a címszereplő, László Zsolt vízben hajózik, nőzik, kalandozik. A Pesti Színház Kleist-bemutatóján, az Amphitryonban a thébai palota három kapuját és utcarészletet mutató fehér háttér előtt hószín murva borítja a színpadot. Ez jó. Nagyon jó, amikor Epres Attila (Sosia, Amphitryon szolgája; az előadás kiemelkedően legjobb alakítása) a nyitóképben - mint homokozóban a kisgyerek - térképet és csatamezőt épít a murvából; nagyon jó az is, ahogy Juhász István (Hermész-Merkúr) ezen 'építmény' szétpiszkálásával rémíti halálra a jobb sorsra érdemes szolgát. Az már kevésbé jó, hogy ugyanezen a murvamezőn bukdácsol, csúszkál mindvégig mindenki, a színpadi, drámai szituációktól függetlenül. A színt (Füzér Anni díszlete, aki a többnyire ízléses, pasztell, lezseren mai jelmezeket is jegyzi) két lépcső köti össze a nézőtérrel. Ezek közül gyakorlatilag csak az előcsarnokhoz közeli játszik, ennek jelentése - ha jól értem - egyrészt az, hogy az isteni és a földi szint közt közvetlen átjárás van, másrészt az, hogy mi magunk sem vagyunk biztonságban, hiszen köztünk is rejtőzhetnek álruhás istenek, akik bármikor magukra ölthetik külsőnket...
Bemutató időpontja: 2007. március 25., Pesti Színház
Olvasatomban Forgács Péter rendező értelmezése izgalmas, mondhatni provokatívan karakteres állításra épül: Kleist Amphitryonja egy olyan világról szól, ahol igazságtalan, értékromboló generációs küzdelem zajlik. Adott a jól-rosszul működő (földi) világ, ahol megállapodott családi viszonyok között élnek középkorú, vagy korosabb emberek - a kópésan kedves szolga és tenyeres-talpas felesége, és a felhőtlenül boldog szerelemben élő királyi pár. És egyszer csak megjelenik - mit megjelenik? betör! - egy gátlástalan, kegyetlen, fiatal (isten-) generáció, amely nyers erejével lerombol minden értéket, tönkretesz minden harmóniát, megrontja a házasságokat, elpusztítja a szerelmet, és amikor már mindent megsemmisített, sorsára hagyja áldozatait. Ne higgyen tehát senki a színlapnak - vígjáték Moli?re nyomán -, mert ugyan lehet néha nevetni, de azt nagyon jól látja Forgács, hogy Kleist messzebbre megy az antik mítosz újraírásában, mint Moli?re vígjátéka. Forgács felerősíti a földi erkölcs-isteni erkölcstelenség egyenlőtlen küzdelmét, sőt: tovább élezi az értelmezést, amikor minden isten-megjelenéskor a gátlástalan új fiúk vérlázító cinizmusát állítja szembe a testileg-lelkileg kiszolgáltatott idősebbek egyre kilátástalanabb, megalázó szenvedésével.
A szereposztás a fenti értelmezést tükrözi: Pap Vera (Charis) és Epres Attila mellett Hegyi Barbara (Alkméné) és Lukács Sándor (Amphitryon) a halandók, míg a színház legfiatalabb generációjához tartozó Varju Kálmán (Zeusz-Iuppiter) és Juhász István a "magasztos égiek". Az értelmezés világos, a szereplőválasztás jó, az alakítások azonban egyenetlenek: Epres Attila lubickol a szerepében, és nem színezi túl komikus elemekkel a szolga szerencsétlenkedéseit; Lukács Sándor időnként nagyon jó (darabvégi megaláztatása és fájdalma hiteles, pontos), máskor mintha sokadik öregedő, sármos férj kliséit hozná: egyes gesztusai visszaköszönnek a Harmónia Kornély tanácsosából. Varju Kálmánnak is egyelőre jobban fekszik a Harmónia szerencsétlen Vili fodrásza; Zeusz-Iuppiter szerepe még nem neki való, még nincs kész a gátlástalan hatalom cinizmusának felmutatására.
Juhász István Merkur szerepében és Pap Vera Charis szerepében
Hegyi Barbarán van a legnagyobb teher. Toposz értékű női sorsok felmutatása között választhat: vagy a szerelmes feleség tiszta hűségének lerombolását, valamint az ebből következő tragikus összeomlást kell eljátszania, vagy az öntudatra ébredő, a szerelmi szenvedély új mélységeit megélő, majd az új szerelmében elhagyott, megalázott asszony szenvedését kellene megmutatnia. Hegyi Barbara tehetségéből bármelyik megoldás kibontható lenne. Itt azonban nincs eldöntve, kicsoda Alkméné, és a darabzáró sóhajból is csak annyit tudunk meg, hogy áldozat. Pedig Kleist egyik legszebb-legtitokzatosabb megoldása ez a mindent lezáró - ugyanakkor az Alkméné-Amphitryon házaspár eljövendő sorsát is meghatározó - sóhaj. Nagyon ki kellene játszani.
Kiváló az előadás világítása. Ebben a megkettőzéses játékban, ahol minden földi halandónak égi alteregója is van, ügyes, de banális közhely lenne, hogy hatalmasra növelt árnyalakok jelennek meg a hősök mögött. Itt azonban az olykor éles fény-nyalábok önálló életre kelnek, képeket, jeleneteket vágnak ki a térből, hangulatokat keltenek és űznek el. A színlap és a színház honlapja által inkognitóban hagyott fénymester munkája dicséretet érdemel.
Vannak még bábok is az előadásban - hogy mi szükség rájuk, nem értem. Nem nagyon zavarók, de nem is tesznek hozzá semmit az értelmezéshez. Hat színész mozgatja őket (bábszínészek lehetnek, mert profin csinálják!), nevük nekik sincs, de legalább a végén megköszönhetik a tapsot.
