- Hogyan akadt rá magyar művészhallgatókra, miután felkérték Genfben Frank Martin zeneszerző (1890-1974) elfelejtett Hamupipőkéjének színpadra állítására?
- Először is: a genfi Kodály Intézet magyar származású igazgatónője, Klara Gouel talált a műre, melyet a háború alatt mutattak be, s a körülmények miatt mindössze kétszer játszottak. Szerette volna az ország nagy zeneszerzőjének 120. születésnapján színpadra állíttatni. Tudta, hogy én már készítettem egy Hamupipőkét Prokofjev zenéjére 2006-ban, így bennem gondolkozott, viszont komplex színházi műről lévén szó - énekesekkel, szöveggel, zenével, tánccal -, tudtuk, hogy ehhez óriási kollektíva kell. Igen ám, de a nagy társulatok három évre előre be vannak táblázva, minket meg kötött a jubileumi év. Gouel asszony jól ismerte a magyar zeneművészeti felsőoktatás magas színvonalát, így jött számára az ötlet: miért nem próbáljuk meg magyar művészhallgatókkal?! A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének szakos és a Magyar Táncművészeti Főiskola végzős moderntánc osztálya így jött tehát a képbe. Én ugyan szkeptikus voltam, de amint megismertem a táncosokat, megtört a jég. Egy hétig csak tapogatóztam: lestem őket, egyszerű lépéseket teszteltem, s így lassan kialakult, kinek a személyiségére hogyan számíthatok. Ráadásul kicsinek bizonyult a létszám: beválogattam még néhány hallgatót a klasszikus balett és a néptánc szakról, sőt a modern táncos előkészítő osztályból is! Olyan gesztusokat kellett tehát találnom, amelyeket mindegyik irányzatról érkezett táncos tisztán meg tud valósítani: ez tőlem egy speciális nyelvezet kialakítását követelte - élveztem is a kihívást. Remekül alakult a kommunikáció is a fiatalokkal, olyannal is, aki a nyelvet kevésbé birtokolja. A táncosok a világon mindenütt értik egymás nyelvét.
- Genfben február 12-én már meg is volt a svájci bemutató, óriási gyerek- és felnőttközönség előtt zajlott két sikeres előadás. Hogyan reagáltak a gyerekek erre a nehéz muzsikára?
- Néma csöndben nézték végig a 75 perces darabot, a figyelmüket teljességgel lekötötte a mozgás, beszéd, ének, különös jelmezek, díszletkép, kellékek - "szétverték a házat" a végén, a meghajlásnál! Gyakorlatilag csak a felnőtteknek játszott bemutató után, az idősebb korosztályból hallottam egy-egy olyan hangot, hogy bizony Prokofjev nekik jobban tetszik. Persze, Prokofjev Hamupipőkéje epikusabb, tisztán csengve szóló, hangsúlyos zene. Martiné nagyon érzékeny, rejtett szépségű, komplex hangzás, emocionális ugyan, de nem azonnal hat. Volt, aki azt mondta a végén, hogy most szeretné újra meghallgatni. Frank Martin egyébként ezt az egy balettet írta csak - ő olyan nemzeti kincs a svájciaknak, mint nekünk, braziloknak Villalobos vagy önöknek Bartók -, ez is inkább a "zenés darab" kategóriába sorolható.
- Miért döntött a Grimm testvérek mesefordulata mellett, szemben Perrault-val?
- Perrault megbocsátóbb - Disney is mindig az ilyen változatok mellett van, ez afféle "mesefilmes" változat -, a Grimm testvéreknél nincs bocsánat: a rossz elnyeri kegyetlen büntetését. A két mostohanővérnek meg kell csonkítania a lábát, ha bele akar férni a cipőbe, és anyjuk meg is indokolja: "ha királyné leszel, úgysem kell járkálnod!". Ráadásul a mese végén brutális büntetést kapnak mind a hárman. Nem állítom, hogy ez a változat a jobb. Más. Életszerű. Végigolvastam 300 különböző Hamupipőke-változatot, emellett döntöttem.
