Miklós életéről kevés hiteles adat áll a rendelkezésünkre. A kis-ázsiai Patara városában született a 3. század utolsó harmadában, 19 évesen szentelték pappá, majd Myra (Müra) - ma Demre - püspökévé választották, és ebben a tisztségében 325-ben részt vett az egyház életében jelentős első niceai ökumenikus zsinaton, amely elítélte az ariánus eretnekséget.
Miklós püspök életéhez számtalan legenda fűződik. A kiválasztottság és elhivatottság jele már kisgyermekkorában megmutatkozott, mivel már születése napján felállt a kádjában, illetve csak szerdán és pénteken és csupán egyszer vett magához anyatejet a böjt miatt. Egy másik történet arról számol be, hogy az egyik szomszédon, aki nagy szegénysége miatt nyilvánosházba akarta adni három lányát, pénzzel teli erszényekkel segített. De lecsendesítette a vihart, megmentett három ártatlanul vádolt katonatisztet és táplálta éhező püspöki székhelyét is.
Kultusza a 6. század elején kezdődött, és Myra városához köthető, majd a kereskedők révén Itálián keresztül fokozatosan teret hódított egész Nyugat-Európában. A nyugati liturgiában december 6-án ünnepelték Miklós püspököt, és Magyarországon is kimutatható a szent népszerűsége. A középkorból származó adatok arra utalnak, hogy közel 250, helynévvé nem vált temploma volt. Egyes feltételezések szerint egy részüket még a bizánci térítés hatására emelték a Kárpát-medencében. Az 1092-es szabolcsi zsinat a vasárnapon kívül a kötelezően előírt ünnepek közé sorolta Miklós püspök napját, amit aztán az 1493-ban megtartott esztergomi zsinat is megerősített.
Miklós későbbi tiszteletéhez jelentősen hozzájárult a szent ereklyéinek Itáliába való átszállítása. 1087-ben ugyanis hetven tengerésznek, akik közül 62 Bari városából származott, sikerült a maradványokat Kis-Ázsiából az apuliai Bariba vinnie. A relikviáknak illő körülményeket kellett biztosítani, ezért a városban egy kereszthajós bazilikát építettek, illetve az ereklye őrzésével a bencéseket bízták meg. A kegyhelyet az évszázadok során tömegesen látogatták, az ott elhelyezett kincsekről 1362-ben lajstromot állítottak össze. Az inventáriumból világosan kiderül, hogy az európai uralkodók többször kívánták adományaikkal Szent Miklós kegyét elnyerni. A donátorok között szerepelt X. Lajos francia király (1314-1316) és második felesége, Magyarországi Klemencia, Károly Róbert magyar király testvére. Dusán István szerb uralkodó (1331-1355) is képviseltette magát ajándékaival.
A lajstrom magyar vonatkozású tételeket is őriz: 17 tárgyat lehet magyar adományozóhoz kötni. A bejegyzések arról tanúskodnak, hogy ezek egy részét a magyar királyné küldte, a másik részüket a magyar királyné adta, a harmadik részük pedig a magyar királyság címerét vagy jelvényét viselte. A műremekekből napjainkra egy kápolna alakú ereklyetartó maradt. A kérdéssel foglalkozó Takács Imre szerint a "regina Ungarie" kifejezéssel Erzsébet királynét, I. (Nagy) Lajos édesanyját illették. Erzsébet ugyanis 1343-44-ben Dél-Itáliában járt, hogy személyes jelenlétével érje el András fiának nápolyi királlyá koronázását.
A korabeli krónikás, Küküllei János világosan utalt a királyné zarándokútjára: "Szent Mátyás apostol ünnepe táján összes övéivel elindult Nápolyból Magyarországra; Bari felé fordult, ott imádkozott Szent Miklóshoz, akit adományokkal és gazdag ajándékokkal tisztelt meg." Ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy maga Lajos király is a mecénások közé tartozott, hiszen 1350-ben ő is járt a helyszínen. Itáliai hadjárata során Barit is elfoglalta, majd a szent koporsójához sietett, és gazdag ajándékokat helyezett az oltárra.
Miklós püspököt a keleti egyház a kezdetektől tiszteli. A szent kultuszának fénykora a 9. században mutatható ki, ekkor nagyon sok szöveg, ünnepi beszéd keletkezett róla. Kultusza különösen a pravoszláv Oroszországban figyelhető meg, ahol Miklós lett az ország fő patrónusa. A magyarországi görög katolikusok Miklós-tisztelete sajátos jegyeket hordoz: kultusza a keleti hagyományokon alapult, kedveltsége az 1646-os ungvári unió után is megmaradt. (Ekkor ismerték el a keleti szertartású keresztények a pápa főségét.) Alakja az ikonosztázokon mindig a négy legfontosabb ikon egyikeként jelent meg. A szentet gyakran ábrázolták a veszélyben lévők megmentőjeként vagy hitvédőként, főpásztorként.
