Tűzkultusz és betlehemezés A magyar nép körében számos olyan szokás élt, amelyek az ősi pogány évkezdő, a természet megújulásához kapcsolódó hiedelmekből eredeztethetők. Ezekben a víz és a tűz kiemelkedő szerepe is egyértelműen tetten érhető.
A víz tisztító, éltető erejébe vetett ősi hitet keresztény motívumok gazdagították, így az éjfélkor merített vizet sok helyen aranyosvíznek vagy aranyvíznek nevezték. Ez arra utal, hogy Mária is éjfélkor fürösztötte meg a kis Jézust, amitől a víz aranyossá vált. Ezt a vizet különleges tulajdonságokkal kapcsolták össze: bíztak gyógyító erejében, adtak belőle az állatoknak, sőt az emberek az éjféli mise után ittak belőle, vagy megmosakodtak benne.
A tűz szimbolikus értékén túl fényt adott, és melegen tartotta a helyiségeket. A házakban a tűzhelyre farönköket helyeztek - a néprajzkutatók szerint a tuskógetés szokása a Balkánról származott, és később olvadt össze a keresztény ünneppel. Volt olyan hely, ahol a szobába vitt fatuskót a következő szavakkal tették a tűzbe: "Áldott legyen a Krisztus születésnapja!" A farönk maradványát teljesen csak a következő karácsonykor égették el. Az éjféli miséről hazatérők előszeretettel gyújtottak karácsonyi gyertyát, így a mise fényei is tovább éltek a házakban. A tűz éltető erejét jelenítik meg a karácsonyfa és az adventi koszorú gyertyái.
A karácsonyi ünnepkörhöz nagyon sok dramatikus játék kapcsolódik, ezek a néphagyományból számos elemet megőriztek. A misztériumjátékokat kezdetben egyházi személyek adták elő, majd egyre többen kapcsolódtak bele, így az előadás gyakran valóságos népünnepéllyé vált. Az egyik adat szerint volt olyan eset, amikor egy 200 fős "színészgárda" játszotta el a biblikus történetet. Ezek legnépszerűbbje, a betlehemezés eredete a karácsony környéki misztériumjátékokra vezethető vissza, de a diákszínjátszás bizonyos motívumai is megfigyelhetők benne. A szokás egész Európában ismert volt, legrégibb emléke a 17. századból maradt fent.
Az előadások egyrészt a népi vallásosság elemeivel, másrészt humoros részletekkel gazdagodtak. Míg maga az elnevezés a cselekmény helyszínére, Betlehemre utal, a történet később leegyszerűsödött, a helyszín is változott, és az oltár állandósága helyett egyre inkább a mobilitást (házról-házra járást) részesítették előnyben. A betlehemezés kezdetben a fiatal legények privilégiuma volt, majd a gyerekek feladata lett. A betlehemesben való részvétel komoly erkölcsi követelményekkel járt együtt, a kicsapongó életvitelű fiatalok nem kaphattak szerepet.
Az egyik rendtartás világosan fogalmaz: "Akik Krisztus születése emlékén, vagyis a karácsonyi szent ünnepekre betlehemi folytatásban tagok akarnak lenni, azok csak úgy lehetnek, ha a következő feltételeket megtartják: nem szabad a kocsmahelységeken forogni, fonóseregbe lányokhoz járni, az utcákon néma csöndben kell járni, továbbá nem szabad világi énekeket énekelni. Mindezeket meg kell tartani attól a naptól, amikor próbálni kezdik, egészen vízkereszt napjáig."
A résztvevők megszentelt helyen, az oltár előtt gyülekeztek, majd elindultak a házakba. Magukkal vitték a kellékeket: egy kis templomot, a jászollal vagy bölcsővel, a gyermek Jézussal, Máriával és más figurákkal. A betlehemezést a beköszöntő előzte meg, amelyben engedélyt kértek a játék előadására. A felépítés, a szöveg nagyon sok közös elemet tartalmaz (a három helyszín - a királyi palota, a betlehemi mező, esetleg az istálló, és a szereplők köre sem változhatott jelentősen: Mária, József, az angyal és a pásztorok), bár vidékenként eltérések mutathatók ki.
A pásztorok humoros szövegeikkel vidámságot csempésztek a jelenetekbe, sőt gyakran ők kerültek az események középpontjába. Markáns különbségek figyelhetők meg abban, hogy az egyes tájegységek mit tartottak fontosnak kiemelni. A legtöbb változat kizárólag a pásztorok imádására korlátozódott, míg a Székelyföldön az egész karácsonyi eseménysor megjelent. Olykor a szállást kereső Mária és József, illetve az őket elutasító gazda személye is megelevenedett. Különlegesnek tekinthető az ún. bábtáncoltató betlehemezés, amikor egy templom formájú épületben, a bábszínházhoz hasonlóan, egyszerű, alulról mozgatott bábokkal játszották el az egyik legszebbnek tartott történetet.
Elterjedt szokás volt továbbá a szálláskeresés vagy szentcsaládjárás: karácsony előtt kilenc nappal néhány család összefogott, s estéről estére mindig valaki más fogadta be a Szent Családot ábrázoló képet, vagy az őket jelképező kis templomot. A játék, amelyhez dalok is kapcsolódtak, a szállást kereső Mária történetének állított emléket. A kutatók szerint a szokás Dél-Franciaországban alakult ki, s a népszerű vallásos ponyvairodalom révén került a Kárpát-medencébe.
Volt olyan adománygyűjtő játék is, az ún. bölcsőske, amelyben leányok vettek részt, és aminek több változatát is lejegyezték. A bölcsőben fekvő kis Jézus figuráját a Máriát alakító gyermek a térdén tartotta, majd körbehordozták és a család minden tagja megcsókolta, majd az ajándékot a bölcsőbe tették. Erdélyben és Észak-Magyarországon a karácsonyi köszöntés vagy kántálás szokása élt: a kántálók az adományok reményében sorra járták a házakat, énekkel és verssel köszöntötték a házaigazdát. Ha bebocsátást nyertek, akkor karácsonyi dalokat énekeltek. A műsor elhangzása után, amelyben rendszeresen szerepelt a Csordapásztorok vagy a Mennyből az angyal, élelmiszert, esetleg pénzt kaptak.
Az éjféli misétől a kitalált ünnepig A karácsony legszebb pillanata december 24-e estéje, amikor a család meggyújtja a karácsonyfa gyertyáit, a családtagok megajándékozzák egymást, majd együtt elfogyasztják az ünnepi vacsorát. Ez azonban nem volt mindig így. A magyar hagyományokban a szenteste a karácsony vigiliája volt, azaz a másnapi ünnepre való előkészület jegyében telt el. Ennek fontos szegmensét az éjfélig tartó szigorú böjt jelentette, innen származik december 24-e valódi elnevezése, a "karácsony böjtje". Mivel valóban böjtről volt szó, ezért az igazi lakoma csak az éjféli mise után következhetett. Maga a szenteste szó újabb keletű, a német Heiliger Abend szó szerinti fordítása.
A december 24-ről 25-ére virradó éjszakát az egyház az éjféli misével köszönti, ami még a 7. században, Nagy Szent Gergely pápa döntésének köszönhetően került a liturgiába. Ezen az éjszakán különböző szokások kapcsolódtak a háziállatokhoz, mivel Jézus születésének első tanúi az istállóban tanyázó állatok voltak. Számos helyen a gazda az éjféli mise után körüljárta a házat, üdvözölte az állatokat, majd kevés ennivalót is letett eléjük, hogy nekik is legyen ünnepi vacsorájuk.
A keresztény művészet egyik legbensőségesebb témája a Szűzanya és a Kisded ábrázolása. Az efezusi zsinat (431) döntése nyomán Máriát Istenszülőként, görög eredetű szóval Theotokoszként tisztelték, de már a 3. századtól ismertek legkorábbi ábrázolásai. A betlehemes együttes - a templomokban és magánházaknál karácsonytól gyertyaszentelőig kitett színpadképszerű jelenet - Jézus születését ünnepli. A 4. században, a niceai zsinat után Szent Ilona szentföldi utazása és a születési barlang fölé emelt templom fejezte ki azt a nagy figyelmet, amely Jézus születési helyére, Betlehemre és a megtestesülés titkára irányult. Ekkor vált ünneppé a karácsony, Jézus Krisztus születésének emléknapja.
A karácsonyi betlehem-állítás szokását Assisi Szent Ferenc közössége terjesztette el Itáliában a 13. század során, és mindez a 15-16. századra közkedveltté vált a keresztény világban. A betlehem-készítés egyik virágzó központja Nápolyban alakult ki, ahol ez a 17. századra sajátos iparművészetté fejlődött. A készítők neves művészek és szakosodott kézművesek voltak. A születéstörténet ábrázolását legtöbbször a pásztorok és a három királyok hódolata tette teljessé. A 18. században a Szent Család ? Szűz Mária a kis Jézussal és Szent József ? bibliai alakjai körül, a (nemritkán 100?150 figurából álló) betlehemekben megjelentek a korabeli társadalom képviselői is, megelevenedett az egész város élete. Magyarországon 1948 óta építenek nagyméretű templomi betlehemet a dunántúli Vörsön.
A 19. század közepén jelentős változások figyelhetők meg a karácsony tartalmában és a hozzá kapcsolódó szokásokban. Az ünnep modern formájának születésénél a legfontosabb mérföldkövet Charles Dickens Karácsonyi ének című műve jelentette, amely 1843-ban látott napvilágot. A műben három szellem, az elmúlt, az akkori és a jövendő karácsonyok szelleme jelenik meg Ebenezer Scrooge álmaiban. Itt érhető tetten az ünnep máig élő szellemisége, amely a családi szeretet és a közösség fontosságát hangsúlyozza ki. Ugyanakkor Dickens komoly hangsúlyt fektetett a könyörületességre, és a szegénységet is bemutatta művében. A szegények megajándékozása a polgári világ anyagias hozzáállásában korszakalkotó üzenetet hordozott. Jószívűség, nagylelkűség: ez a két tulajdonság alakul ki Scrooge-ban, és Dickens is ezt a két jellemvonást tartotta követendőnek - így meggazdagodni se nagyon tudott az ünnepi szellemjárásból.
Egyes kultúrtörténészek szerint a ma ismert karácsony voltaképp a viktoriánus kor "terméke ", s megünneplése a tömegkultúrának köszönhetően vált világszerte szokássá. A 20. században kialakult újabb jelentésrétegeket a tömegmédia és a kereskedelem sztereotip jellegű megközelítései terjesztették el, így a karácsony olyan "globalizálódott" ünneppé válhatott, amelynek megtartásához a nem keresztény országokban, például Japánban is egyre inkább ragaszkodnak.
