Nevelőiskola

A Budapesten játszott három produkción kívül a tuti-sikerdarabot, A szabin nők elrablását (Keresztes Attila) és Dürrenmatt-tól A csendestársat (Zakariás Zalán) mutatták be. Az évad végére tervezett Karnebálra a felkért román rendező betegsége miatt nem került sor. Műsoron volt még Tompa Gábor rendezése, a Godot-ra várva, Bocsárdi László és Török Viola két-két munkája (Lear király, Synge: A nyugati világ bajnoka; Csongor és Tünde, Tamási Áron: Boldog nyárfalevél), valamint Harold Pinter A gondnoka s Pozsgai Zsolt-Apostolache Zéno Diploma után című musicalje Patkó Éva, illetve Pinczés István színre állításában. Állandó és sikeres műsordarab még a két népszerű színész, Szabó Tibor és Váta Loránd zenés önálló estje is (A pincér dalai; Micsinyál maga rossz?).

 

   E felsorolásból egyértelmű: ez a műsor példaszerűen kiegyensúlyozott és igényes. Ám az is kiderül belőle, hogy Szentgyörgy több fiatal rendező nevelőiskolája lett. Bocsárdi László - szemben Tompa Gáborral, aki Kolozsváron, Erdély másik kiemelkedően fontos színházi műhelyében szinte kizárólag román és külföldi művészekkel rendeztet - fontosnak tartja, hogy az erdélyi magyar rendezők közül többeket az együtteséhez kössön, s kialakítsa azt a rendezői kart, amely vele s a rendszeresen ott dolgozó kortársaival közösen viheti tovább a Tamási Áron társulat egyedi stílusát és erősítheti meg kivívott rangját. E stílusról és rangról tanúskodott a budapesti vendégszereplés is, amelynek keretében Visky András Júlia című monodrámáját, a John Steinbeck műveiből készített George és Lennie-t, valamint Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnőjét mutatták be.

 

   A három éve végzett fiatal színésznő, Ruszuly Éva minden este fellépett: két kis szerepe mellett előadta a Visky-monodrámát. A Júlia a szerző és szüleinek élettörténetéből meríti témáját, de nem csupán a huszonkét évi fogságra ítélt férjétől elszakított feleség, a Duna-deltába kitelepített édesanya meg hét gyermekének sorsa tárul fel, hanem az az ellentmondásos, ugyanakkor életet és erőt adó kapcsolat is, amely a címszereplőt Istenhez fűzi. Ruszuly Éva a szöveget csaknem felére húzta, így a drámának csupán a váza maradt meg. Ruszuly körül a színpadon félkörívben elhelyezett hét bádogvödör áll, ezek hol a gyerekeket jelentik, hol a megtisztulás helyszínét, máskor az eső hangját kopogja ki rajtuk a színésznő, végül a háttérben lógó hét kötélre akasztja fel őket. Rövid fényvillanások választják el az Istennel perlekedő és a múltat felidéző részeket - ez ugyan segít a szövegfolyamban való eligazodásban, ugyanakkor tovább egyszerűsíti a mű szerkezetét és tartalmát. Az előadás alkalmas arra, hogy megéreztesse a színésznő képességeit, de nem adja vissza Visky András darabjának költői-drámai szépségét és erejét.

 

A George és Lennie tulajdonképpen az Egerek és emberek című Steinbeck-darab, amit Barabás Olga - eddigi gyakorlatához hűen - átigazított. Kétségtelen, hogy a világszerte sikerrel játszott kisregény-adaptáció ma már túl érzelmesnek, hogy ne mondjam giccsesnek tűnhet. A rendezőnő megtartotta az alaptörténetet, de visszalépett az eredeti prózához, sőt, más Steinbeck-művekből is átvett motívumokat. Az álmokat kergető két barát sorsának összetettebb ábrázolása mellett felerősítette a hagyományos módon gazdálkodó apa és "a modern kor szavát értő" fia közötti ellentétet, s a főszereplők ellenpontjául élettelibbé tette a tanyán dolgozó, mindkét gazda által manipulált munkások csoportját.

 

Barabás Olga kiemelte a darabot a múlt század harmincas éveinek amerikai miliőjéből. Csaknem üres, semleges teret tervezett, amelyen világítással és színészi játékkal teremti meg az egyes helyszínek illúzióját. Két fehér, mozgatható fal osztja ketté a színpadot, a kezdőképben az előttük elhelyezett ágas-bogas gyökértörzs, máskor a rájuk vetített növényminták távol-keleti képzőművészeti és színházi asszociációkat ébresztenek a nézőben. A színpad mélyén álló falmaradék nemcsak George és Lennie kuporgatott pénzének dugihelye, hanem az álmok és a szabadság szimbolikusan kitüntetett pontja is. A szerepeket zömmel fiatalok játsszák, akiket ruházatuk alapján leginkább a jelen vagy a közelmúlt Közép-Európájában helyezhetünk el.

 

Steinbeck színpadi és filmes verziója egyértelműen férfitörténet, amelyben egyetlen nő szerepel, de épp ő a konfliktusok kiváltója. Barabásnál több nő jelenik meg a színen, de szerepük elhanyagolható, ugyanakkor az idős és fiatal Curly közötti ellentét sem tud előadásszervező erővé válni. Szép lírai pillanatokban gazdag epikus képek sorozata az előadás, amelynek igazi erőssége a színészi játék.

 

   A szereposztásban a "középgenerációt" Váta Loránd és Szabó Tibor kettőse, illetve Pálffy Tibor képviseli. A két Curly körvonalazatlan figuráját a színészek sem tudják jelentőssé növelni. Az viszont lenyűgöző, ahogy Pálffy a munkahelyi balesetben megnyomorodott, falábú Candyként seprője mögül gonoszkodik, gyerekként lelkesedik, igazságot oszt vagy önfeledten táncol, s a többiek segítségével még szaltózik is.

 

A törékenynek tűnő Nagy Alfréd George-a és a hatalmas termetű Mátray László Lennie-je nem csak külsőleg ellentettje egymásnak. A két nagyon különböző egyén egymásra utaltságát és barátságát a fiatal Curly megosztó taktikája sem tudja megtörni. A jól ismert verzióban Lennie-t végzetes tette után George lövi le, itt nem tudni, mi történt: baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság? Nagy Alfréd néhány éve felejthetetlen alakítást nyújtott Bocsárdi Az énekes madár-rendezésében, most Mátray bizonyította, hogy jelentős színésszé érett.

 

Mátray az Yvonne-ban is főszerepet játszik. Fülöp herceget alakítja, aki szeszélyből, meggondolatlanságból, virtusból, unaloműzésből eljegyzi a csúnya, az udvari etikettnek megfelelni nem tudó vagy nem akaró, polgári származású Yvonne-t, s ezzel beláthatatlan folyamatokat indít el. A különös viselkedésű lány a környezetébe kerülőket rejtett titkaikkal, nehezen vállalt énjükkel szembesíti, ez olyan egyéni és kollektív dühöt és tehetetlenséget vált ki, amely törvényszerűen vezet Yvonne megsemmisítéséhez.

 

Gombrowicz e darabja - akárcsak az Esküvője - groteszk Hamlet-parafrázis. Ezt a rendezés is érzékelteti, de nem hangsúlyozza túl, s az előadás játékosságának egyik titka az, hogy nemcsak erre a drámára, hanem Bocsárdi korábbi rendezéseire, a színház más produkcióira is utalnak benne.

 

A szürkés-fekete üvegfallal kerített térben egy kanapé az egyetlen bútordarab, amely - mint Stefan Korenci 1997-es kassai Thália Színház-beli Yvonne-jában - minden jelenet lebonyolításához elégséges kellék. A hátsó üvegtáblák elhúzásával egy sárral teli fürdőfülke nyílik meg, amely kezdetben Yvonne territóriuma, később - a titkok felfedésekor - azok, akik közelebbi kapcsolatba kerülnek a lánnyal, mind belekerülnek a medencébe. Az előadás lényeges látványeleme a videókép, amely, ha Yvonne szótlan arcát vagy haláltusáját mutatja, dramaturgiai szerepet kap, ha azonban a kivetítőn az előtte állók tükörképét vagy a színfalakon kívüli jeleneteket látjuk, szokványossá vált színpadi megoldásnak hat.

 

Bocsárdi sok-sok Yvonne után is képes a darabot új értelmezési árnyalatokkal gazdagítani. A szigorúan szövegből kiinduló szituációk sajátos fénytörésbe kerülnek, új jelentést kapnak. Ez mindenekelőtt a játékstílusban ölt testet. Itt senki sem viselkedik úgy, ahogy egy realista helyzetben elvárható lenne. Pózok, manírok, meggörnyedt testtartás, túlmozgásosság, hangoskodás, vagy egy-egy túlhangsúlyozott tárgy mint állandó kellék jellemzi a figurákat. A pszichológiailag pontosan elemzett kapcsolatok Bocsárdinál szigorú formai keretek közé vannak szorítva, amelyeket minden szereplőnek a maga regiszterében és lehetőségei között kell kitöltenie.

 

Az előadás utolérhetetlen virtuóza Nemes Levente (Ignác király) és Pálffy Tibor (Kamarás). Nemes fergeteges komédiás, egyszerre képes a király korlátoltságát és veszélyességét érzékeltetni, önironikus gesztusként még Lear-alakítását is megidézi. Pálffy a cselekmény egyik mozgatóját Malvolio-szerű, karót nyelt, halk szavú, a szavakat külön-külön hangsúlyozó, artistaügyességgel mozgó intrikusnak ábrázolja. Nem mellékesen: az ő suttogó megszólalásait még a Nemzeti Színházban is tökéletesen lehetett érteni, ami nem mondható el kollégáinak többségéről, mindenekelőtt a fiatalokról. Öröm volt látni azokat az idősebb színészeket, akiket tizenöt-húsz évvel ezelőtt a színház vezető művészeiként ismertem meg, s most remekül, nagy alázattal alkalmazkodtak ehhez a stílusvilághoz is.