Nézzük a jó oldalát! – a Budaörsi Latinovits Színház Az eprésző kislány című előadásáról

Célkeresztjében a hatalomgyakorlás módszere és lélektana áll, példázatként mutatva fel a rendszer matrjoskababa-szerű felépülését. A lokális állapotokban globális problémákra ismerhetünk, a jelenben a múltra, a vidék pedig nincs is olyan messze a (fő)várostól.

Az Alföldi által tervezett díszletben megállt az idő. Eklektikus falusi kultúrházat látunk, benne színházat a színházban. A bejárati üvegajtón piros festékkel a MERET ZÁHNÍZS (negatív) felirat egyaránt hat praktikus eligazításként, de figyelmeztető funkcióval is bír. A falat vadásztrófeák díszítik, valamint egy falióra, amely, ha jól láttam, valamikor éjfél előtt állt meg. A tér központi részét a deszkákból emelt színpad uralja: nem nagy, de harmonikusan körbeöleli egy ugyanolyan bordó takarás, mint a Budaörsi Latinovits Színház előfüggönye. Rajta hangsúlyos látványelem a magyar címer. Az összkép trikolór. Van egy kis időnk megfigyelni a (hely)színt, aztán berobban a játék.

A mama érkezik meg elsőként, és azonnal groteszk dimenzióba emeli a kisreál közeget. Nevetségesen eltúlzott figura, akiben egyesül a múlt és a jelen. Rétegezett ruházata a szocializmus ikonikus viseletének számító nejlonotthonkát, vastag keretes szemüveget, fejkendőt párosítja az időtlen nagymamapulóverrel és egy szupermenő neonzöld sportcipővel.

Takács Katalin zicceralakításában a mindent tudó anyós prototípusa egyszerre komikus és visszataszító, mintha A mi kis falunk tévésorozatból lépett volna elő. Magasra tekeri a potmétert, s innentől kezdve nincs megállás: az összes szereplőnek ezt a játékstílust és energiát kell továbbvinnie.

Pető Kata jelmezei mind beszédesek. Érdemes a részleteket is szemügyre venni: a fővárosi rendező zokniba tűrt nadrágját, a címszereplő fellépőruhájának eprein elrejtett csipeszeket vagy a csillámos epres zoknival hordott, kopott dominacipőt.

Na, de mi történik, és hol is vagyunk?

A címadó „mese” elsősorban népdalként ismert, Erdőben eprésző kisleány ül címmel megtalálható Kodály Zoltán 1925-ös, valamint Kerényi György és Kertész Gyula 1952-es gyűjtéseiben. Czuczor Gergely szövegváltozata 1835-ből való, Erdélyben Bokorban eprésző... kezdősorral jegyezték fel a 19. században. Míg ezek a népdalok a szerelemre vágyó lány és a vadász erdőbeli találkozását, a románc szárba szökkenését éneklik meg, a balladai verzió az incesztus tabuját boncolgatja. Vajdaságban a Vadász és lánya, illetve Jó estét, / Jó reggelt, / Hová mégy, te kisleány formákban terjedt el, más tájegységeken Az eprésző leány címen alakult tovább a balladai változat. További érdekesség, hogy a témának magyarnóta-verziója is van, a Megy a kislány eprészőbe keszthelyi csárdás.

Ebből írt Az eprésző kislány címmel darabot Varsányi Anna egy békéscsabai pályázatra, amelynek hívószava a rendszerváltás volt. A szerző neve két évtizede a Szegedi Nemzeti Színházhoz köthető, ahol dramaturgként, díszlet- és jelmeztervezőként is dolgozik. Szilágyi Annamária színésznővel együtt közös projektet is visznek. Az A és A Produkció évi egy előadást mutat be nyáron, jellemzően vígjátékot a saját szerzői-rendezői kollaborációjukban. A netes források 13 színpadi szöveget jegyeznek a műfordítóként és grafikusként is tevékeny Varsányinál, akinek egy-egy művét színpadra állították Győrben és Budapesten is. Az eprésző…-t 2021-ben felolvasó-színházi formában feldolgozták Szegeden, ahová színészként és rendezőként Alföldit is rendszeresen meghívják.

Interjúkból tudható, hogy a szöveget rendezői kérésre a tavaly decemberi budaörsi bemutatóra az író átdolgozta. Elsősorban aktualizálta a kereteket. Az 1991-ben játszódó cselekmény átkerült a mába, a magyar falut pedig a határ közelében konkretizálta.

Az orosz szakosból némettanárrá átképzett szereplőből magyartanár lett, akinek férje a friss verzióban nem pornókazettákkal látja el a polgármestert, hanem politikusoknak szóló vadászhétvégéket szervez eszkortszolgáltatással, a csemegepultos pedig mára Tesco-pénztáros. Ezek azonban nem lényegi módosítások a cselekményt illetően, a tragikus végkifejletet és a szomszédunkban zajló háborúra reflektáló közjátékbetoldást leszámítva minden más változatlan.

Szereplőink az éves falunapi műsorra készülnek éppen, amelyhez Pestről hívtak rendezőt. Hagyományápoló előadást próbálnak, Az eprésző kislány népballada adaptációját. A színház a színházban mindig hálás dramaturgiai (meta)helyzet: egyrészt a kulisszák mögé kukucskálás illúzióját kelti a nézőben, másrészt rengeteg poénra ad lehetőséget. A szerzőnek jó humora van, és rutinosnak tűnik a vígjáték felépítésében is, amihez feltételezhetően a színészek is hozzáadták a magukét. Pörögnek a dialógusok, brillíroznak a játszók, a közönség sokat nevet.

A társulat magabiztosan hozza a többnyire kétdimenziós karaktereket.

A folytonosságot a mamán kívül a tanácselnöki tisztséget polgármesteri titulusra cserélt Karcsi képviseli, aki Mertz Tibor akkurátusan felépített alakításában apafiguraként határozza meg a kisközösség életét. Hartai Petra főként nonverbális eszközökkel árnyalt Szilvikéjét akkor is érdemes figyelni, ha nem ő van fókuszban. Ilyés Róbert a dzsigoló-bőrkabátos Tibi szerepében a rendszerváltás óta fennmaradt seftes vállalkozó egyszerre nyerészkedő és kiszolgáltatott típusát jeleníti meg emlékezetesen. Fröhlich Kristóf Csongorja küzdeni látszik a tesztoszteronbomba hősszerelmes jellemével, és inkább az intellektuálisra vett erdőmérnöki feladatkörében jeleskedik. Nagy meglepetés Szőts Orsi alakítása, aki Teriként olyan természetességgel létezik ebben az abszurd közegben, mintha nem is kellene „színészkednie”. Bohoczki Sára az első rész csúcspontjában, a papírmasé díszletek között karikírozva előadott színjátékban remekel, jól egyensúlyozva az álértelmiségi naiva és a hímsoviniszta tradícióknak alávetett női szerep között.

A valóságot „tükröző” színpad-a-színpadon kiemelt jelentőségű tér, ahol bármi megtörténhet. Fokozatosan az elhazudott titkok felszínre kerülésének ihletője lesz. Ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre több dolog derül ki a szereplőkről, akik minden politikai korrektséget mellőzve elkezdik kibeszélni a gondolataikat, bűneiket. Fogy a pálinka, nő a káosz. A társaság morálisan csúszik le a lejtőn, mígnem bizarr karneváli mulatságban kulminálódik a hangulat. A rendezőről kitudódik, hogy gyártásvezető, aki igazából az Übü királyt szerette volna színre vinni, Alfred Jarry 1896-os, botrányokról és betiltásokról elhíresült társadalom- és politikacsúfoló szatíráját. Ez az utalás azonban Várkonyi Zoltán nevével együtt kilóg a kontextusból. Különösen a kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, igazgató esetében erőltetett az áthallásosság. Várkonyi ma (is) főként történelmi szuperprodukciók és irodalmi remekművek filmes megalkotójaként ismert, noha az 1956-os Keserű igazság című, harminc évre betiltott rendszerkritikus művészfilmje napjainkban is érvényes parabola. Chován Gábor alakítása viszont a színházrendező karakterében mozog otthonosan, akiben a művészi aktivizmus pandant-ja is csak teoretikusan érhető tetten. Történetünk rendezője ugyanis nagyon akar valamit, de ahelyett, hogy direktben kimondaná véleményét (amit még részegen sem mer megtenni), szakszerűen bíbelődik a metaforikus népballadával.

A politikai állásfoglalásáról és szókimondásáról ismert Alföldi is áttételesebben fogalmaz Az eprésző...-ben, mint azt tőle megszokhattuk.

Varsányi nyilatkozata szerint a jelentősen átírt drámaszöveg keményebb lett, mint az eredeti, ám kerülte az aktuálpolitikai üzengetést. Alföldi mégis beleszövi az előadásba ezt réteget. Egyrészt elhangzik néhány általános érvényű kiszólás, másrészt addig fokozza a játék amplitúdóját, hogy „beleférjen” a magyar néplélek és hagyomány groteszk megidézése. Egyre többet fakadnak nótára a szereplők, felcsendül a Magyar népmesék szignálja és egy brüsszelező kormányhirdetés, alpári poénok és viccek hangzanak el, s az egyre irritálóbbá váló szereplők is mind közönségesebben viselkednek és beszélnek. Ízlés és szocializáció kérdése, hogy (színházban) kinek hol a határ vagy az ingerküszöb, ám ebben az apokaliptikus görbe tükörben kétségkívül magunkra ismerhetünk.

Egyre kínosabban nevetünk, hiszen a harsányan szórakoztató népszínmű-vígjáték a második részre a saját korunkról érvényesen beszélő Zeitstückké komorul. A példázat főhőse a polgármester, nem véletlenül övé a darab egyetlen igazán megírt szerepe, amelynek fejlődési íve van. Jó apából zsarnokká demitizálódik, amihez a környezet áldozatként asszisztál. A túlélés érdekében szemet hunynak gaztettei felett, noha lop, csal, hazudik, manipulál, zsarol, lekenyerez és lefizet, miközben anyagi és érzelmi függőségben tartja a közösséget. Mottója, miszerint nézzük mindennek a jó oldalát, egyszerre arrogancia, túlélési stratégia és önáltató csapda.

Amikor már úgy érezzük, hogy a parabolát nem lehet fokozni, váratlan dolog történik: a valóság begyalogol a színházba.

Pontosabban eljátsszuk, hogy megtörténik a fikció, hogy a nézőtérre érkezett emberek kárpátaljai menekültek, akik a kultúrban kapnak menedéket. Épp úgy, ahogyan a határmenti településeken az elmúlt évben rendszeresen elő is fordult. Hirtelen kizökken a színházi dimenzió, a szereplők egy szempillantás alatt kijózanodnak, s kvázi civilben sietnek a csoport segítségére. A mindent elöntő fasírtszag és a tömeg jelenléte beránt bennünket az itt és mostba, pillanatra el is bizonytalanodom, hogy a beépített embereket nem menekültekből válogatták-e. Eltörpülnek a művészeti, esztétikai és magánproblémák, s az erkölcsi tanmese új szintre lép. Hiszen mindaz, amit látunk, „csak színház”, ám odakint zajlik a valóság, igazi háborúval és mélyreható problémákkal, amelyekről sokszor nem akarunk tudomást venni.

Ugyanakkor felcsillan a remény is, mert pont ebben a helyzetben mutatkozott meg utoljára, hogy az egész ország képes összefogni és empátiával segíteni a bajbajutottakon. Az előadás záró képét Alföldi nyitva hagyja: a mama két demizson pálinkával befut a színre azt kiabálva, hogy akármi történt is, minden jó lesz. Ha hiszünk az emberi együttérzés és szeretet erejében, talán képesek lehetünk legyőzni a világ kegyetlenségét. Ha nem, akkor Örkénnyel szólva: nézzünk bizakodva a jövőbe!

Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Budaörsi Latinovits Színház honlapján.

Nyitókép: Szőts Orsi, Bohoczki Sára és Chován Gábor a Budaörsi Latinovits Színház Az eprésző kislány című előadásában. Fotó: Borovi Dániel