Niccolo Paganini, „az ördög hegedűse”

Nyolcévesen már koncertezett, konzervatóriumi tanára pedig tizenhárom évesen útjára bocsátotta, mondván: már nincs mit tanítani neki. A korán jött sikerrel nem tudott megbirkózni, inni és kártyázni kezdett. A teljes elzülléstől egy ismeretlen asszony mentette meg, aki menedéket adott neki, ő pedig három évig teljes visszavonultságban gyakorolt. Amikor 1810-ben ismét koncertezni kezdett, a kor szokásától eltérően egyedül, kísérő nélkül lépett fel.

Az 1830-as években megint visszavonult, ezúttal a higanymérgezés miatt, amelyet a szifiliszére adott kezelés nyomán kapott. A „bánatban elveszve” töltött két év után 1824-ben tért vissza, 1828-tól hatéves európai koncertkörutat kezdett. Angliai fellépéseiért olyan hatalmas gázsit zsebelhetett be, amekkorát addig még egyetlen előadóművész sem kapott.

Ám amilyen könnyen kereste, olyan gyorsan költötte el a pénzt: szenvedélyes szerencsejátékos és nőcsábász volt. Halála előtt néhány évvel Párizsban akart kaszinót nyitni, de ebben az egy dologban nem járt sikerrel. Minden idők talán legnagyobb, de mindenképpen leghíresebb hegedűse 1840. május 27-én Nizzában halt meg, 57 évesen.

Paganini a romantikus művész őstípusa, előadói hírneve túlszárnyalta a zeneszerzőit.

A közönség szinte hisztérikusan rajongott a sápadt, sovány, horgas orrú, csapzott hajú művészért, aki köré szerelmi kalandjai és szakmai diadalai miatt is legendák szövődtek. Fellépései alatt a lassú részeknél olykor sírtak a nézőtéren, máskor egy gyors darab előadása után egyik hallgatója napokig félőrülten hajtogatta: látta, hogy maga az ördög segít a hegedűsnek. Nevezték istennek és a sátán cimborájának, aki a lelkét adta cserébe káprázatos játékáért, nem egy hallgatója keresztet vetett, amikor Paganini bejött a terembe.

Kedvenc hegedűje egy Guarneri volt, amelyet a hangzása miatt ágyúnak (Il Cannone) nevezett.

Az 1743-ban készült hangszeren a szokásostól eltérően egy szinten voltak a húrok, így akár egyszerre három vagy négy húrt is meg tudott rajta szólaltatni. A hangszert egy kereskedőtől egyetlen koncertre kapta kölcsön (amikor adósságai miatt éppen zálogba csapta Amati hegedűjét), de megtartotta, a kereskedő pedig nem mert reklamálni, annyira félt a hegedűs állítólagos természetfeletti hatalmától. Az a szóbeszéd is tartotta magát, hogy a hegedű hangja azért ilyen különleges, mert Paganini elcsábított és meggyilkolt egy nőt, akinek lelkét ide börtönözte be, sokan hallani is vélték sikongását játék közben. A hegedűt ma a genovai városházán őrzik, s csak a kétévente megrendezett Paganini-hegedűverseny győztese szólaltathatja meg, illetve nagyon ritkán a legnagyobb hegedűsök vehetik kézbe. Ruggiero Ricci például ezzel a hangszerrel rögzítette lemezre Paganini 24, szólóhegedűre írt capriccióját.

Az ördög cimborájának tartott művésznek holtában sem adatott meg a nyugalom.

Az egyházi tiltás miatt csak két hónap múlva tudták eltemetni, akkor is birtokának kerítése mellé. Az arra járók azonban különös hangokra panaszkodtak, így 1844-ben genovai házának kertjében, majd 1845-ben Parmában temették el, egyházi végtisztességet csak húsz évvel halála után kapott.

Elképesztő technikáját ma a Marfan- avagy Ehlers–Danlos-szindrómának tulajdonítják: ez a betegség egyebek között rendellenesen hosszú és hajlékony ujjakkal jár. Berlioz neki írta a Harold Itáliában című darabját, de Paganini komolytalannak tartotta a brácsaszólamot, és sohasem volt hajlandó eljátszani. 1934-ben keletkezett Szergej Rachmaninov zongorára és zenekarra íródott Rapszódia egy Paganini-témára című műve, amely a hegedűs 24. caprice-ának híres témáját választotta műve kiindulópontjául, ugyanazt a témát, amelyet Liszt Ferenc is feldolgozott, és amelyre Brahms két variációsorozatot is komponált. A múlt században a lengyel Witold Lutoslawski írt változatokat ugyanerre a Paganini-témára.

A balkezes zseni képes volt egy fogással négy húron három oktávot játszani, ami szinte lehetetlen feladat.

A legenda szerint egyik koncertjén elszakadt a hegedű egyik húrja, Paganini azonban nem zavartatta magát: a megmaradt három húron zavartalanul játszott tovább. Ettől kezdve szívesen kápráztatta el közönségét azzal, hogy akár egyetlen húron adott elő darabokat (írt is ilyen kompozíciókat), máskor a négy húrból egyet fél hanggal feljebb hangolt, de ezt nem lehetett észrevenni. Hatása szinte felmérhetetlen a zene fejlődésére, korábban elképzelhetetlen szintre emelte hangszerének technikáját, hasonlóra csak Liszt volt képes a zongorán.

Klaus Kinski, a filmtörténet egyik legkülöncebb színésze rendezői szárnypróbálgatásaként épp Paganiniről készített filmet, amelynek főszerepét is ő alakította. A téma közel állt hozzá, mert Kinski magát az olasz hegedűművész reinkarnációjának tartotta. 2013-ban Paganini – Az ördög hegedűse címmel Bernard Rose brit rendező forgatott életrajzi filmet a hegedűvirtuózról, akinek nevét egy kisbolygó is őrzi.

A képen Niccolo Paganini első sikere. Annibale Gatti (1828–1909) festménye alapján készült fametszet. Fotó: AFP/Leemage/Bianchetti/