Nincs rossz szerep – Zenthe Ferenc legendás alakításai

Zenthe Ferenc, emblematikus kurucunk a filmvásznon, az örök Tenkes kapitánya, aki a következő generációnak talán leginkább Takács Pista bácsit, a Szomszédok taxisofőrjének joviális figuráját jelenti, 135 színpadi szerepet játszott el pályája során. A kétszeres Jászai Mari-díjas, Kossuth-díjas művész úgy lett a Nemzet Színésze, hogy egyetlen órát sem játszott a Nemzeti színpadán.

A szülőföldjére mindvégig büszke színész nevét viseli ma Nógrád megye teátruma, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház, mely éppen tíz éve született az addigi műkedvelő színjátszás hagyományából. Zenthe legfontosabb színházi szerepeiből válogattunk.

Puck pedig nem alszik

Zenthe Ferenc a Kossuth-díját a teljes életművéért kapta, amiben talán leginkább a stabilitás és a kiegyensúlyozottság jelzik a mögöttük húzódó, állandóan derűs jellemet. A zenthei ikonikus félmosoly egyszerre mutat és rejt is valamit a nagy formátumú színész személyiségéből: a győzelem és a bujkáló szomorúság titkos egyvelegét.

Amire ma is szélesebb közönség emlékszik a színészből, az jobbára filmen vagy képernyőn történt. 159 televíziós szereplés mellett a legendás rádiójáték, A Szabó család nyugdíjas újságírójának szerepe is tartósan és megkerülhetetlenül tartotta az ország médiafogyasztóinak szívében. Eljátszott ötvenöt filmszerepet is, 1980-ban egy újságírói kérdésre mégis azt válaszolta: a színházat szereti a legjobban. Az volt számára az örök szerelem, ahol bevallása szerint feledhetetlen estéket, szép szerepeket és az alkotás kínját-örömét kapta.

Ő az, aki nemcsak kényszerből, de hitvallásosan szerette volna vidéken kezdeni a pályáját.

Még az indulásánál történt Győrött, hogy egy operettben elaludt a takarásban. Az aluszékony kezdőt a társulat álmában felravatalozta, így égő gyertyák és zokogó kollégák közt gyászindulóra ébredt – ezután viszont soha többet nem nyomta el az álom művészeti őrhelyén, bármilyen kis szerepről volt is szó.

A következő állomáson, Debrecenben is kicsi és kevéssé vonzó szerepeket kapott egy ideig, majd rá osztották Puckot, amiben nemcsak remekelt, de az első olyan figurája volt, amitől nagyon nehéz volt megválnia. Az ott töltött évek alatt a debreceni színház a hőskorszakát élte, Zenthe pedig Puck után ugyanúgy parádézott Scapin szerepében – ami már csak azért is bravúros, mert a Vámos László rendezte Moliére-komédiával egy hét alatt kellett elkészülni, ez az idő pedig még a szövegtanulásra is bajosan elég.

„Akard eljátszani, amit rád osztanak!”

Ezt a tanácsot már Ádám Ottó rendező adta neki a születő Madách Színházban, ahová 1953-ban szerződtették. Több mint ötven évig ott maradt, nyugdíjazása után is játszva itt. A Pesten töltött tíz év után kapta a Tenkes kapitányának szerepét, mert, mint Fejér Tamás rendező fogalmaz: „Te kiegyensúlyozott ember vagy, és tizenhárom folytatást végigdolgozni csak nyugodt színésszel lehet.”

Eközben viszont ennek a kiegyensúlyozott színésznek mégis a legnagyobb öröme a Brecht-szerepekben telt, mert gondolkodni tanították. A Madách kezdeti éveiben játszott a Kurázsi mamában, a Puntilla úr és szolgája, Mattiban, valamint A kaukázusi krétakörben. S bár sosem volt szerepálma, vallotta, hogy Shakespeare-t játszani mindig a legnagyobb élmény. Talán ez volt az oka, hogy amikor 1966-ban megkapta Zuboly szerepét a Szentivánéji álomban, úgy örült neki, mint egy gyerek. A hősi szerepkörben működőkről úgy szól a városi legenda, hogy Hamletet játszani és meghalni; a jellemszínészek szerepálma azonban Zuboly. 1966-ban Zenthe Domján Edit oldalán „Zubolykodhatott”, szelíden szemérmes férfibájjal.

Akkoriban már Ádám Ottó igazgató szabta meg a Madách kiegyensúlyozott, kegyetlenségtől mentes műsorpolitikáját. Ebben a szellemi közegben Zenthe akkoriban tökéletesen megtalálta magát.

Alszerepek csillogó gyémántja

Molnár Gál Péter állapította meg, hogy kevés népszerű színész játszott el Zenthénél több rossz szerepet. Rosszat, jelentéktelent, fogaskerékszerepet – amelyek ellenére vagy épp ezekkel együtt ő hűségesen kitartott a Madách mellett. Nem kért és nem adott vissza szerepet a Madáchban. Azon kívül is csak kétszer. Nem volt hajlandó kezdő éveiben párttitkárt játszani, valamint élete végén a Vidám Színpadon kényszerűségből hagyta ott a Tíz kicsi néger próbáit.

1974-ben Kerényi Imre rendezte Tamási Áron darabját, a Csalóka szivárványt. A darabot a kritika meglehetősen nehézkesnek találta – egyedül Zenthe Ferenc játékát emelve ki Virág úr, a nyugalmazott őrmester szerepében: „Hibátlanul játszotta a minden lében kanál obsitos őrmestert.” Néhány évvel később Harwood darabjában, Az öltöztetőben Geoffrey Thornton figuráját eleveníti meg, „egyszerre megható és mulatságos, apró remekelés Zenthe Ferenc alázatosságában is büszke, bizonytalanságában is öntelt közepes epizodistája”.

A Szeget szeggel Tuskójának, az együgyű rendőrnek komikummal felületesen kicicomázott figurája talán az utolsó olyan szerepe, amiben megvalósul egyéni hitvallása:

„Távol állni, nem ártani, nem rontani az emberek helyzetén.”

1989-ben a Madách Stúdiója Edward Bond Learjét tűzte műsorra. Bóta Gábor így ír erről a szerepről: „Zenthe Warringja kitépett nyelvű kifosztottként teste néma remegésével árasztja felénk a borzalmakat.” A darabválasztásban érezhető a politika hatása, de Zenthe Ferenccel sem történt meg hosszú pályája alatt eddig egyszer sem, hogy többször leütötték, megrugdosták, lábánál fogva rángatták, fejét vizes vödörbe, majd szemcsés, földszerű törmelékbe nyomták, és fülét kötőtűkkel szúrták. Szakonyi Károly röviden így írt róla: kis szerep az övé, de felejthetetlen. És majdnem az utolsó a nagy „madáchi fordulat” előtt, amikor drámai színházból musicalek helyszínévé alakul a teátrum.

Zenthe 1991-ben már Tim Rice és Weber musicalében játssza Jákobot. Több kritika csak annyit ír róla: kedves bibliai atya, nagy tapasztalat, humor és bölcs mértéktartás jellemzi.

1992-ben a Téli regét az akkor harmincéves Mácsai Pál rendezte. Shakespeare utolsó darabjainak egyikét szokatlanul hosszan, négy hónapig próbálták. A darabban Zenthének a juhász szerepe jutott. Az előadás fókuszába az idő múlása és a nemzedékváltás került. De hogy valójában kinek milyen szerep jutott „az idő roppant színpadán”, talán csak évtizedek múlva látszott valójában. Akkor a közönség nem is értette, nem is értékelte nagyra a szokatlan megoldásokat hozó előadást. A díszlet mindössze három fotel volt, de azok is kikerültek a színről az első tíz percben. Amit a sajtó és a közönség is dicsért, az Zenthe és a fiát játszó Vikidál Gyula volt. Zenthe „szent tisztasággal, bölcsességgel élte át a pásztor lelki válságait”, s talán ez volt egész pályája titka, az emberség és a másik, a mellette lévő ember önbecsülését felerősítő harmónia sugárzása, színpadon innen és túl.

Nyitókép: Zenthe Ferenc színművész 1988-ban. Fotó: MTI/Farkas Tamás