Nézem, nézem Thuróczy Szabolcsot a színpadon, és Hofit látom. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy nem zavarja-e meg az érzékelésemet Bödőcs Tibor, a darab szerzőjének közelmúltbeli szereplése, a Hofi-jubileum és -emléktábla-avatás alkalmából elmondott beszéde – de aztán arra jutok, hogy a kettő nem zárja ki egymást: Hofi hatása is jelen lehet a darabban, sőt sok minden szól amellett, hogy jelen is kell lennie. Még konkrét jelenetei, melósszerepei is előttem vannak, és a fülemben csengenek a poénjai, az egész jelenség: a munkás, aki nem dolgozik, viszont mindenről megvan a véleménye. A Meg se kínáltakban is ugyanaz az (időnként zavaró) alapállás érvényes, mint Hofinál: hogy melóst, prolit szerepeltet és játszik valaki, aki nem az. Ez elég nyilvánvalóan kiderül a szóhasználatból, a hasonlatok cizelláltságából, a karikírozásból, és abból, hogy aki „a bábot mozgatja”, külső nézőpontból – bár nagy-nagy szeretettel, szomorúsággal – tekint a monodráma hősére.
Valamikor nagy hatással volt rám W. E. Richartz Irodaregénye, amely jobb sorsra érdemes életek elmúlásának észrevétlen folyamatát mutatja be egy nyugatnémet cég irodáiban. Richartznak a vállalati mindennapokat éles szemmel és kegyetlenül ábrázoló könyvét olvasva gyakran volt az az érzésem, mintha mindenféle jóindulatát megvonná azoktól az emberektől, akik önként (?) dobják oda az életüket a munka világának, a kapitalizmus vastörvényeinek, válnak szinte csupán alkatrészeivé egy személytelen mechanizmusnak, amely mit sem törődik az ő boldogságukkal vagy boldogtalanságukkal. Ennek az ítéletnek a hátterében az a feltételezés húzódott meg, hogy lehetséges lenne a lázadás, így aki nem küzd, magára vessen, hiszen a hozzájárulásával, sőt hatékony együttműködésével számolják fel a sorsát, szivattyúznak ki belőle mindent, amitől az élete értelmes, tartalmas lehetne: teljes értékű emberi élet lenne. Igazságtalannak és embertelennek gondoltam ezt a szemléletet, amely mindenestül a kicsikre és kiszolgáltatottakra lőcsöli rá a felelősséget mindenért, noha olyan erőkkel kellene dacolniuk, amelyek végtelenül nagyobb lehetőségekkel rendelkeznek, és a játéktér meghatározói, a szabályok kidolgozói-érvényesítői mindannyiunk számára.
Féltettem Thuróczy Szabolcsot ettől a szereptől, a monodráma kihívásától. Egy monodrámában ugyanis kis túlzással meztelen a színész. Minden mozdulatát, gesztusát árgus szemmel figyelik, és a legkisebb kidolgozatlanság, bizonytalanság, tévesztés is azonnal lelepleződik. És mindig ott les a legádázabb ellenség: az unalom. Nem biztos ugyanis, hogy egyetlen ember jelenléte, története másfél órán át elég érdekes, mozgalmas, dinamikus lehet. Az előadás elején még az is eszembe jutott, hogy – ha már Hofi – itt most semmi másra nem számíthatok, mint végtelenített monológra, és a legjobb lesz bármiféle cselekmény reményéről már előre lemondanom. Elfogadnom, hogy át leszek verve, hiszen a monodráma még a színház műfaján belül is elidegenítően színházias, „önleleplező”.
De aztán kiderült, hogy minden kétségem alaptalan. Thuróczy egyfolytában mozgásban volt, belakta a színpadot; vibrált, és sikerült villámgyorsan bűvkörébe vonnia a közönséget. Nagy meggyőzőerővel elénk állítani Magyar Oszkárt, a szobafestőt. A jó kedélyű, nagy dumás melóst, akivel és akin egyszerre nevetünk. Akit a szívünkbe zárunk, de azért közben azt mormolgatjuk magunk elé, hogy
„hát persze, ilyen a magyar, a magyar sors, a magyar átok; ilyen a proli, az alkoholista, a láncdohányos, az önsorsrontó tempó”.
Ilyen az élet. Az életünk ezen a tájon. Talán még mi magunk is, de ha mégsem, a hajlamaink szintjén mindenképpen. Magyar Oszkár vagy mi vagyunk, vagy ott él bennünk mint orientáció, mint lehetőség. Emiatt kettős a hozzá való viszonyunk: el is ítéljük, ki is nevetjük, sajnálatra méltónak tartjuk, de közben roppant ismerős és vonzó is: hozzánk tartozik. Nagy-nagy bizakodásaiban és keserű csalódásaiban egyaránt együtt rezdülünk vele.
Szabadok vagyunk-e? Szabadon döntünk-e a sorsunkról? Bizonyos mértékben igen, de azért aki magyarnak és Magyarország valamelyik szegényebb, elzártabb vidékén született, annak jóval korlátozottabbak a lehetőségei. Választjuk-e az életmódunkat, a sorsunkat? Persze, persze, ez emberi méltóságunkhoz tartozik, és elidegeníthetetlen jogunk. De azért aki már tizenévesen cigizik, annak kissé csorbul a döntési szabadsága. Aki a kocsmában él, mert a lakóhelyének az a legfőbb találkozási pontja, társadalmi színtere, annak a számára alap az ivás, hiszen az teszi a helyi közösség egyenrangú tagjává. Egy válásban pedig természetesen mindig mindkét fél vétkes ugyan bizonyos mértékben, de a statisztikák alapján válni is a „magyar sors” gyakori velejárója, sőt néha már-már elkerülhetetlennek tűnő tehertétele.
Thuróczy Szabolcs a látszat ellenére nincsen egyedül a színpadon. A remek díszletezésnek, kellékezésnek és dramaturgiai ötleteknek köszönhetően van hova, „kihez” fordulnia:
„kiemelt partnere” a létra, amely mellette már-már segédszínészi rangra emelkedik,
és a különböző jelzésszerű, nyíló-csukódó helyszínek (kocsma, szoba, fürdőszoba, kórház) is hozzásegítik, hogy tere legyen a mondatainak; hogy mellé képzelhessünk csapost vagy a festést megrendelő Mari nénit, a környezetét. Oszkár története így nem csupán sztori: nem kizárólag az elmondása alapján ismerjük meg, hanem a szemünk láttára meg is történik.
Végül egy kétszer is előforduló ellentmondásra hívnám fel a figyelmet. Másodszorra lett gyanús a dolog, mert akkor már gyanakodni kezdtem, hogy szándékos „hiba”. Nincs túlvilág, tudjuk meg Oszkártól két különböző kontextusban is, de aztán orgonafutamok hangolnak az ellenkező irányba, így kiderül, hogy „igény azért lenne rá”. Thuróczy beszéde ehhez illeszkedően a darab végére egészen megváltozik: az addigi harsányságról halk, elmélkedős, már-már áhítatos hanghordozásra vált át. Ami kétféleképpen is interpretálható.
A gunyorosabb szerint nincs ugyan túlvilág, de a magyaroknak azért kijárna.
Az egy fokkal komolyabb pedig valami olyasmi, hogy az életnek – és az önsorsrontó, szerencsétlen magyar életnek különösen – minden nyomorúságával együtt és azok ellenére vannak szent és örök mozzanatai. Valami többre vágyunk, és ennek a többnek a lehetőségét magunkban is hordozzuk. Ez a vágy pedig akkor is maga fölé emeli az embert, ha soha nem teljesülhet be.
Fotók: Szkárossy Zsuzsa
