Legutóbb, amikor a Müpában hallottalak, az utolsó ráadásszám közepén leintetted a zenekart, jó éjszakát kívántál a közönségnek, és lementél a színpadról. Nem szereted a végleges befejezéseket?

Hát miért kellene, hogy a koncert olyan rendben menjen, hogy fogkefetartó, szappan, aztán vége? Mert hát nincs vége, sosincs vége.

Nem akarsz belesüllyedni a rutinba?

Amikor a zenészek túl sokat foglalkoznak azzal, hogyan „szabályos”, mit hogyan kellene csinálni, megesik, hogy „tankönyvszerűen” kezdenek játszani. Én viszont hajtok a nem várt, meglepetésszerű pillanatokra.

Mennyit improvizálsz és mennyiben támaszkodsz az előre megírt anyagra?

A muzsikám leglényegibb eleme a kalandozás, a sohasem volt tájak felfedezése. A kompozíció a kiindulási pont, olyan, mint egy felszállópálya, aztán, mivel rosszalkodó gyerek vagyok, igyekszem a zenésztársaimat is bizonytalanságba taszítani. Vagy mondjuk inkább azt, hogy bizonytalanságba hívni. Szeretek elrugaszkodni a mélység fölé, hogy csapkodni kelljen a szárnyaimmal, hogy kénytelen legyek bebizonyítani, hogy tudok repülni, és hiába a félelem meg hogy veszélyes, annál több idegszálam törekszik rá, hogy ez a repülés gyönyörű szép legyen. Vagy legalábbis a gyönyörűvel rokon.

Azért ehhez kellenek a partnerek. Az olyanok, akiknek ez szintén megy.

Így van. Kevés zenésszel játszom együtt, de ők mindennél fontosabbak számomra. Azokat keresem, akiknek a szívük szabad, és nem az egójukból táplálkoznak, hanem a közös erőből. Olyan szőttest szövünk, amilyen még nem volt. Ez a jazz lényege. A nagy mesterek mind ezt csinálták: kevés próbával, de olyan világba repítették magukat és a közönséget, ami előtte nem létezett. Nekem létszükséglet, hogy a zenésztársaim akarjanak velem jönni. Akkor is, ha azt mondják, ez a fickó tiszta hülye, mindent összevissza csinál, jöjjenek velem.

Több formációval zenélsz. Most mely együtteseid aktívak?

Azért van annyiféle együttesem, pihenők és aktívak, mert nem szeretem helyettessel pótolni azt, aki éppen nem ér rá. Rájuk van írva a zene, az ő energiájukra van szükség. De hogy a kérdésre is válaszoljak: az Arura Trió működik, a Tercett, a Right On! és a Bird Food Market is. Nem mondom, hogy egyszerű egyik nap bebopot, a másik nap balkáni zenét vagy hiphopos „ügyeket” fújni, de inspirál a feladat, és elég lökött vagyok hozzá, hogy csináljam.

A Művészetek Völgyében az Arura Trióval lépsz fel, amelyben Lukács Miklós cimbalmos és Orbán György bőgős a partnered. Azért is különleges ez a felállás, mert nincsen benne dob, a cimbalom pedig ad egyfajta folkos ízt a hangzásnak. Hogyan találtatok egymásra?

Van egy tanyám, ahol szeretek elbújni a természetben, zenélni és csodálni a szépséget körülöttem. Olyan kompozíciók születtek itt, amelyek cimbalommal és bőgővel szóltak a fejemben. A hála és az öröm zenéi.

Ezekből született a Have No Fear című lemez.

Ismertük egymást Lukács Mikivel, aki igazi vadászbombázó, szuperszonikus virtuóz, de szerettem volna előhívogatni belőle a föld és az ég visszafogott energiáit. Gyurival pedig már tizenöt éve együtt játszunk, mást nem is tudtam volna elképzelni harmadiknak.

Hogyan szoktál komponálni? Rögtönzésből születik a mű vagy megírt anyagból születik a rögtönzés?

Igyekszem megtartani azt a gyermeki, játékos, „rosszalkodó” magatartást, ami az alkotáshoz szükséges. Nincsen időbeosztásom, csak annyi, hogy napi nyolc órát szaxofonozom. Sokszor van olyan, hogy felbukkan egy dallamfoszlány, én meg megyek utána. Olyan, mintha egy másik világból jönne át egy kis nyíláson ez a történet – történetnek mondom, mert a legkisebb dallamnak is van érzete, színe, hangulata, története, és ezt a történetet kell visszafejtenem. Nem elrontanom, nem megölnöm, hanem megőriznem. Van, hogy elég hozzá öt perc, van, hogy napok kellenek.

A Művészetek Völgyében Könnyen érthető jazz címmel előadást is tartasz, nem első alkalommal. Miért van az, hogy az embernek szüksége van arra, hogy szavakkal hozzák közelebb a zenét?

Úgy gondolom, fontos beszélni vagy írni a zenéről, fontos ez az interjú is, fontosak voltak a tévében az ismeretterjesztő műsorok, amiket gyerekként láttam. Az emberek szomjaznak az igaz szóra meg arra is, hogy segítsenek nekik. Emlékszem, régen bárki belefuthatott Weöres Sándor bácsiba, ha bekapcsolta a tévét, ma ez már nincsen így. Amikor a jazzről beszélek, azzal szoktam kezdeni, hogy ez nem „összevissza muzsika”, hanem valami, amit érteni lehet, és én is kaptam olyan mondatokat, amik megváltoztattak. Számomra ez egy misszió, szeretném, ha a hallgatók boldogabbak lennének a zene által, és látnák, milyen mély, amivel mi foglalkozunk.

Először féltem, hogy unalmas lesz, ha egy fickó – mármint én – csak beszél, beszél, YouTube-diszkózik meg fúj egy kicsit. De aztán nem így lett. Végül a hallgatók szinte euforikus hangulatba kerültek, amikor megértették, hogy a jazz a szeretetről meg a szabadságról szól, és hogy mennyire szükségünk van rá. Tavaly Kapolcson háromszáz ember hallgatta az előadást.

Azt mondod, a szabadság meg a szeretet a lényeg?

A ritmus, a harmónia, a skálák, az intonáció, a frazír, ezek csak eszközök.

A jazz nagyon sok irányba fejlődött a klasszikusok óta, mostanában sok benne a hiphopos elem, amivel te is kísérleteztél. Mit gondolsz, mi az a szubsztancia a jazzben, amihez hűnek kell maradni?

Ezeken a jazztörténeti előadásokon az 1960-as évek végéig szoktam eljutni, mert azt gondolom, addigra minden lényeges megtörtént a műfajban. Azóta máshogy rakjuk össze a puzzle darabjait, itt egy kicsit más a groove, ott más a sound, de ezek lényegtelen különbségek.

A jazz mindig forradalmi volt, és a szabadság felé tör. A célja az egyéniség megtalálása.

Nem az számít, hogy hogyan fújsz John Coltrane-hez vagy Charlie Parker ’Bird’-höz képest, hanem az, hogy magadhoz képest hogyan játszol. Hogyan illessz bele az univerzumba, amiben élsz. Nem az a kérdés, hogy mekkora vagyok, hanem hogy növök-e.

Ha már szóba kerültek az elődök: milyen élmény volt, amikor először látogattál New Yorkba és New Orleansbe, a jazz két nagy fővárosába egy távoli kis ország polgáraként?

Amikor hosszabb időt töltöttem New Yorkban, egész nap jam sessionökre és koncertekre jártam. Volt, ami felháborított, volt, ami szuper volt és megváltoztatott. Nem tetszett, ha azt éreztem, hogy a zenének nincsen gyökere és kapcsolata a nagy egésszel. Amikor csak hangok és skálák voltak, semmi több, megkérdeztem magamtól, hogy mi a francot keresek itt. Hiszen ott van nekem az alföldi tanyám, ott van minden. Meg a lemezek. Hát bocs, tudom, hogy nem így szokás New Yorkról beszélni. De voltak nagy élményeim is. New York egy hétig paradicsom, utána börtön számomra. New Orleansben már rokonszenvesebb lelkületet találtam. Épp a Katrina hurrikán után jártam ott, és felemelő volt látni, hogy milyen buzgón segítettek egymásnak a bajban. A zene is máshogy rezgett.

Inspirál a természet?

A természet különösen, de számomra minden ihletforrás. Ef Zámbó István festőművész barátom azt mondja: minden ugyanaz másképpen. Ezzel nagyon egyetértek. A természetben olyan egység és szépség van, ami engem mindig lenyűgözött, néha egyenesen térdre kényszerít. A művészetnek is arról kell üzennie, amiről a természet. Az életről, de a pusztulásról is. Nincsen két egyforma fa, fűszál, mégis harmóniában vannak és növekednek úgy, ahogy tudnak – Isten segedelmével.

Az Arura Trió július 22-én lép fel a Művészetek Völgyében, a Könnyen érthető jazz című előadás július 24-én lesz. Tóth Viktor a Pocsai Krisztina Quartet koncertjén is hallható július 30-án.

Fotó: Zergi Bori