Az 1944-ben született Botho Strauss a nagytekintélyű Theater Heute kritikusából lett Peter Stein berlini Schaubühnéjének dramaturgja, s majd' minden színpadi művét e színház és rendező vitte színre. Legfontosabb drámáit Magyarországon is bemutatták. Reveláció volt az első találkozás: 1982-ben Csizmadia Tibor rendezte meg az Oh, azok a hipochonderek!-et, de láthattuk Az idő és a szobát a Radnótiban és a Kalldewey, Farce-ot a Katona József Színházban (mindkettőt Szikora János jegyezte), A viszontlátás trilógiát Nyíregyházán (rendező: Máté Gábor), s a Mint vendéget, Az idegenvezetőnőt vagy a Kicsi és nagyot is. A parkot azonban nem, annak bemutatójára negyed századot kellett várni.
Hogy miért ilyen sokat, annak számos magyarázata lehet, de az biztos: korábban aligha éreztük volna a darabot olyan aktuálisnak, mint ma. Ez a Szentivánéji álom-parafrázis hidegen, kíméletlenül és precízen felállított riasztó és kilátástalannak tűnő társadalmi látlelet. A főszereplő Oberon és Titánia, akik odahagyva felsőbb világukat, leereszkednek az emberek közé, hogy megváltoztassák őket, igaz érzelmekre és szerelemre tanítsák azokat, akik csak szexet, brutalitást, agressziót ismernek. Vállalkozásuk kudarcot vall: az embereket nem sikerül a maguk szintjére emelni, ők válnak bús, kisszerű földi halandókká. A szerelmesek itt is az érzelmek zűrzavarában kóvályognak, de a két harmincas-negyvenes korosztályba tartozó pár mellett a tinédzserek is az identitásukat keresik. Mesteremberek nincsenek, helyettük két magányos polgár tűnik fel. Puck viszont nem hiányzik, ám ő itt Cyprian, a homoszexuális művész, aki amulettekkel varázsol bűbájt a szereplőkre.
A fordítónak és az előadóknak különös szöveggel kellett megbirkózniuk. Forgách András szerint A park "olyan német nyelven van írva, ami nem létezik, és mégis létezik, a mindennapok nyelve, egyben olyan speciális nyelv, ami csak Botho Straussé." A hétköznapi és a filozofikus fogalmazás sajátos elegye jellemzi ezt a nyelvet, amelyben a dialógusok és a prózai részletek is olyanok, mintha versben íródtak volna.
Alföldi Róbert jó ritmusban, erős hatáselemeket használva bonyolítja le a rendkívül sok jelenetre és helyszínre bontott cselekményt. A helyzetek tiszták, az értelmezés világos, a számos síkot és réteget egymásra és egymásba csúsztató színpadi konstrukcióban követhető rend van. Bravúros Georg (Rátóti Zoltán), Helen (Schell Judit) és Wolf (Stohl András) esküvő előtti jelenetsorának megoldása, nagyon erős az előadás zárójelenetének kompozíciója (ebben döntő szerepe van annak, hogy Titánia fiát Makranczi Zalánnal játszatja a rendező), s néhány kiváló alakítás is születik. Mindenekelőtt László Zsolté, aki Oberon drámáját, azt a folyamatot, ahogy a szemérmét kitáró istenség a küldetésébe belefáradó, céljait feladó, megtört emberré, Mittentzwei-jé ("Átlagossyvá) válik, tökéletesen ábrázolja. Mellette a szöveget darabokra törő Nagy Mari Titánia szerepében mindebből alig valamit képes felmutatni. A másik kiemelkedő alakítás Rába Roland Cyprianja, aki egyszerre shakespeare-i és straussi figura. Emlékezetes Hollósi Frigyes Erstlingje, ahogy a tárcájával küzd, ahogy elbúcsúzik barátjának, Höflingnek (Hevér Gábor) gyermeki alakjától.
Döbbenetes, mennyire fájón aktuális mindaz, amit Botho Strauss 1983-ban a gazdasági válságról, a hazához fűződő viszonyról, az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, a generációs szakadékról írt, s a rendezés egyik legnagyobb érdeme, hogy erre nem játszik rá.
