fbpx

„Nincsenek határok a szellemi kapcsolatokban” – Aradra érkezett az Irodalmi Karaván

November 3-án Nagyvárad után Aradra érkezett a Juhász Anna által vezetett partiumi Irodalmi Karaván, ahol az előző helyszínhez hasonlóan rendhagyó irodalomórán és irodalmi szalonesten vehettek részt az érdeklődők Száraz Miklós György, Zalán Tibor és Lövétei Lázár László közreműködésével.

Aradon a Csiky Gergely Főgimnáziumban ismét megtelt a terem diákokkal, akik amellett, hogy a jelen lévő írók fontos olvasmányaival – Marquez, Gárdonyi Géza, Rejtő Jenő és Arany János neve és életműve visszatérően szerepelt – és íráshoz fűződő élményeikkel ismerkedtek meg, maguk is meséltek arról, mikor és miért fordulnak a versíráshoz, mit tanultak egy-egy költőtől. Az esti beszélgetésre a Jelen házban került sor, ami népszerű és látogatott helyszín a kultúrkedvelő helyi közönség életében.

Zalán Tibor verssel indított: egy friss, személyes élményét osztotta meg,

miszerint a feleségétől épp kapott egy üzenetet, amelyben az unokái az egyik gyerekversét szavalják, boncolgatják, játszanak a szavakkal. Ezt a verset az első sorban ülő kislány – az egyetlen gyermek résztvevő – kedvéért el is mondta, ami már csak azért is különleges pillanat volt, mert alapvetően nem szokott gyerekeknek szóló szöveget írni.

Juhász Anna ezután az együtt töltött napokról, a közös utazásról mesélt a közönségnek, és Erdélyhez fűződő emlékezésre kérte vendégeit, felvetve a határ fogalmát. Száraz Miklós György felidézte gyermekkorát, amikor először járt Erdélyben 1968 körül. Ő gyerekként az országhatárt úgy képzelte, hogy annak valami látványos dolognak kell lennie, legalább egy nagy piros vonalnak vagy sorompónak, azonban semmi ilyesmit nem látott. Ellenben azt érzékelte, hogy a vagonban velük szemben ülő idős házaspár tagjai – akik addig végig beszélgettek szüleivel – egyre feszültebben kezdtek viselkedni a határhoz közeledve, nemsokára pedig megtudta, hogy mi a különbség a piros és a zöld útlevelek között, majd szemtanúja lehetett annak, hogyan alázzák meg a vámosok az idős párt, akik ezután már nem szólaltak meg. „Semmi a világon nem történt, bennem szűnt meg valami, bennem változott meg valami” – emlékezett vissza a jelenetre.

Zalán Tibor elmesélte, amikor fiatal íróként látogatott a vidékre, mindjárt az akkor már legendának számító Kányádi Sándor fogadta, utána pedig egyből a legendás Kántor Lajos irodalomtörténész foglalkozott vele, de említette Szilágyi István íróval való kapcsolatát is.

Akárhányszor Erdélyben járt, úgy érezte, mintha otthon lenne,

a mai napig vallja az akkor benne megfogalmazódott gondolatát: „A határ eltörölhető, nincsenek határok a szellemi kapcsolatokban.” Lövétei Lázár László zárta a sort a válaszadásban, aki két emlékezetes határátlépéséről és a hozzájuk véletlenül kapcsolódó csonttöréseiről mesélt. Mint mondta, abban az időben érdemes volt biztosítást kötni, ő a kartöréséért 1200 lejt kapott, ami nagy összegnek számított akkor, és fel is használták a házuk építéséhez. Édesapja ünneplés gyanánt ekkor kínálta meg őt egy fél pohár sörrel, amire a mai napig jól emlékszik.

A meghatározó utazási élmények után a fontos mesterekre terelődött a szó, olyan személyekre, akik valamilyen módon hatással voltak a szerzőkre,

így Száraz Krúdy Gyulát emelte ki, s ekkor Juhász Anna hozzátette, hogy édesapját, Juhász Ferenc költőt többek között éppen Krúdy Gyulára emlékeztette Az ezüst macska, Száraz Miklós György első regénye. Zalán Tibor Ilia Mihályt említette, akinek nemcsak verseinek megjelentetését köszönheti, hanem névváltoztatását is: Ilia volt az első, aki Zalán úrnak szólította a Lipák Tibor néven született költőt. Lövétei csatlakozott a legendás szerkesztő, irodalomtörténész tisztelőjéhez, szerinte a mai napig aktív Ilia levelezéseiből komplett 21. századi irodalomtörténetet lehet majd kiadni, amit átsző az őt jellemző őszinte érdeklődés és szeretet.

Rajta kívül Fekete Vincének hálás, akinek biztatása, támogatása nélkül valószínűleg már felhagyott volna a költői pályával. Juhász Anna erre kapcsolódva kérdezte meg, hogy volt-e már olyan pillanatuk, amikor úgy érezték, hogy feladják az írást. Zalán Tibort eddig elkerülte ez, de biztos benne, hogy egyszer le fogja tenni a tollat. Száraz szerint is létezik olyan, hogy valaki befejezi az írást, ő például második regényének megjelenése után úgy gondolta, hogy háromnál több könyvet tisztességes embernek nem lehet írnia. „Csak kár, hogy nem tudjuk előre, melyik az a három” – tette hozzá jó barátjának, pályatársának, Szepesi Attila költőnek a megjegyzését.

A szövegek keletkezésével kapcsolatban Lövétei Hemingwayt idézte, aki szerint ha tudjuk, hogy mivel akarjuk folytatni, akkor abba tudjuk hagyni az írást. Ez azonban csak a prózaíróknak lehet mankó, ő költőként úgy gondolja, a versnek egy lendülettel kellene megszületnie, még ha a valóságban ez sokszor nem is így szokott történni, hanem a számtalan újrakezdés és a teljes reménytelenség végtelen köreivel. Száraznak köszönhetően szóba került Pilinszky is, aki állítólag sehogy sem tudott megbékélni egy-egy versével, amit végül úgy oldott meg, hogy soronként szétvágta, összekeverte, majd újra kirakta belőlük a szöveget. A vers és a próza keletkezésének különbözőségében mindannyian egyetértettek, Száraz Miklós György így összegzett: „A prózához nem ihlet kell, a prózához segg kell.”

Az est utolsó szakaszában mindhárom szerző megörvendeztette a közönséget egy-egy saját alkotásának felolvasásával,

majd villámkérdésekkel zárult a közel kétórás esemény, amelyek között a szabadság jelentése, témája is felmerült. Válaszként egyöntetűen a csendet, a magányt és a tenger látványát emelték ki, melynek hatására Lövétei szép zárszóként felidézte Kányádi haikuját.

láttam a tengert

most már sejtem hogy milyen

lehet az isten

Fotó: Kultúra.hu/Bach Máté

A rovat további cikkei