Tizenkét lemez, vagy öt kislemez, koncertturnék, Lovasi András filmzenéi, filmszerepei, film promóciós körútjai, a Kiscsillag formáció sikerei, más zenészekkel való, újabban akár népzenés közös projektek, és nem utolsó sorban a szerzői grafománia. Összetettnek, jól felépítettnek tűnik a Kispál jelenség, a rengeteg dallal, amiből a nem fanatikus rajongó a felére sem emlékezik, meg annyiszor áthangszerelik alkalomhoz illőre, hogy követni sem lehet, de minden lemezen van legalább két, szövegben nagyon izmos, kívülről fújható opusz. Jöttek a délvidékről, Pécsről, 1987-ben még, mint egy vicces, az átöltöző show-tól sem idegenkedő fiúbanda, neoromantikus életérzésekkel, jófajta rákendroll zenével, egy alanyi költővel az élen, és ráébresztették az országot, hogy Budapesten kívül is van élet, másrészt, hogy a szocializmus után is létezik zenei élet a föld alatt. Egyébként meg Lovasi személye a garancia a figyelem fennmaradására, konzerválódott benne egy félszegnek tűnő, flanel inges műszaki egyetemista, akiben éberen alszik a ragadozó és ezt így nagyon szeretik a csajok, na meg a széplelkű fiúk. Egyértelmű, hogy a kilencvenes évek Cseh Tamásával van dolgunk, aki azért fél egyedül, így mindig kell, hogy legyen körülötte egy zenekar, vagy egy stáb és ez a folyamatosan alakuló csapat minden állapotában izgalmas azért.
A szülinapi koncertturné budapesti állomásán most azt is felmérhettük, hogyan zajlottak le ezek a változások Lovasi körül. Felidézték a különböző Kispál korszakokat az Utolsó forradalmártól, az Egy fiú ágyában-ig. Meg sok szép halott állat is volt persze, körülöttem legalábbis néhány leány és asszony teljesen kikészítette a sör és pogó műfajban magát. Az első sorokból nem győzte visszalökdösni (hozzáteszem elég durván) a biztonsági őr a színpad elé repülni vágyó kamikáze koncerthallgató sereget. Rájöttem ezúttal végre, hogy ez a fajta durvaság a szolgálunk és védünk személyzetnél férfiszocializációs szorongásokból táplálkozik. Egyrészt látja szegény, hogy fent a színpadon konkrét lelki buzulás folyik, hiszen a rákendroll a férfiszerelem tökéletes megnyilvánulása, ráadásul ezek itt tényleg, jól csinálták, nagyon. A Kispi a Lecsóval táncol hajnalig, ritkán látni ilyen darabos, és mégis szexi koreográfiát, aztán jön az ember és hangszere ösztönviszony ugye, aminek a látványától szintén emelkedik a libidó szint a zsúfolt térben, mindenki szeret mindenkit, ha már a gitár kimaradt neki. Szóval az emberünk teljesen kiborul ettől, pont azt kell néznie, hogyan izgul be a többi ember, köztük rengeteg jó nő, nem csoda, ha a frusztrációs toleranciaszintje hirtelen lezuhan. Se nő, se sírás, ez az igazi tragédia. Akkor legalább egy kis agresszió hadd legyen.
Ennél nagyobb gond egyébként nem is történik, a Kispál nem egy balhés zenekar, Lovasi sem konfliktuskereső, a világbéke érdekében mindig szívesen visszavesz. Na ebben nem hasonlít Kurt Cobainre, azt hiszem, de az talán sokkal jobb nekünk. Jó lenne, ha még sokáig énekelné nekünk a közérzeti nótáit, csendes-ülős, félhivatalosan, vagy fesztiválközönség előtt, meg, ha sokáig lenne mellette a Lecsó, akit a Pál Utcai Fiúk (szintén húsz éve vannak a színen) frontember státuszából "csábított" ide, ráadásul jó zenész.
Az is jó volna, ha új dobosuk, az új tehetség, Mihalics Ábel, aki pont annyi idős, mint a zenekar, még megérhetné, hogy egy nyugdíjas brigáddal turnézik az idősotthonokban, amelyekben mi leszünk a lakók. Meg az is jó lenne, ha ég is lenne mindig meg napfény, meg anya.
