A szerdai napon a Roma Sátor sztárja egyértelműen Yasmin Levy, a ladino zene nem túlzottan sok művelőjének egyik tehetsége volt ? egy jeruzsálemi zsidó nő, aki kasztíliai, üldözött őseinek nyelvén énekel, s aki tudja, hogy az archaikussá vált nyelv, az ő ihletője hamarosan végleg eltűnik. Mindezt számba véve körvonalazódik is, hogy vajon milyen is lehet Yasmin Levy zenéje és éneke ? egy szóval összefoglalva: szomorú.
A hangja pedig gyönyörű ? ahogy a színpadra lép, énekét csak halk fúvós-zene és egy gitár kíséri, hogy Levy bemutassa, mennyi erő bújt meg benne. Pedig ?civilben?, a számok közti átvezetéseknél alig hallani, hogy mit mond ? beszédhangjának gyengesége ellenpontozza lenyűgöző énekét. Mintha csak demonstrálni akarná, később egyszer még a mikrofont is leengedi, és úgy énekli be az egyébként szellősen, de megtelt sátrat.
S ahogy lassú, abszolút az érzelmekre építő, lágy énekét hallgatjuk, egyre inkább úgy érezzük: Yasmin Levy Izrael és a spanyolok válasza a portugál fadóra ? stimmel a hang, a hangulat, de még az énekesnő gesztusai is, csak épp ő a fadistáknál több zenészt vonultat fel a színpadon. A fado erős hatása korántsem elegendő leírás ? Levy zenéjében ötvözi a flamencót a (főleg a fúvós zeneszerszámokkal előcsalt) klezmeres motívumokkal, egy-egy (ritkább) gyors, táncolható dal pedig közel-keleties, arab zenés jegyeket hordoz magán.
Levy pedig mindeközben folyton csak mesél ? már néhány szám után úgy tűnik, a történetek is éppoly szerves részei az előadásnak, mint a zene. Egy-egy dal történetét, születését foglalja össze ? például a hatvanéves nőét, aki beleszeretett egy harmincéves férfiba, s a férfi egyszer elé állt, és elmondta neki, hogy megtalálta az igazit ? de nem ő az. Mire a nő azt mondta: ?kár, hogy nem lehetek fiatal és gyönyörű, hogy velem légy, de még ma szeress engem, még egy utolsó éjszakán hazudj nekem!? Leírva talán közhelyesnek tűnik ? de egy-egy édes-bús dal előtt mégis megvan a maga hatása.
Ahogy annak is, ha ismert számot játszik az ember: Levy elénekelt egy, még a Leonard Cohen-féle verziónál is sokkal letisztultabb, sokkal inkább csak érzelmekből felépülő, hangszeren alig kísért Hallelujah-t ? és végleg elnyerte vele a közönség bizalmát.
Amparo Sancheznek, a huszonöt éve aktív spanyol énekesnőnek még ennyi sem kellett ? bár koncertje alatt meglehetősen hézagos maradt a Világzenei Nagyszínpad előtti tér, s az énekes alig is szólt közönségéhez, amikor közös éneklésre szólított fel ? talán a nagy számú spanyol tábor miatt ?, mégis azonnal sikerrel járt.
Pedig azelőtt nem tett mást, ?csak? előadott jó néhányat a leglíraibb, lassú, melankolikus számai közül ? nem a legváltozatosabban, eleinte igazán kiemelkedő percek nélkül. Viszont ebben az állandó mélabúban már egy-egy trombitaszóló is igazán különlegesnek tűnt ? s nem csak annak tűnt, de az is volt, mikor Sanchez csak saját magát kísérte gitárján egy-egy csaknem a capella résznél.
Ám új lemezének címe nem hiába Tucson-Habana: ha egyszer szó esik Kubáról, Havannáról, s ha a lemezen feltűnik még Omara Portuondo is, ott nem lehet szó csakis komorságról. Valóban: az utolsó számokra Amparo Sanchez és félig kubai zenekara eljutottak Havannába ? és többek között az új lemez klipes dalával, a Corazón De La Realidaddal mutatták meg, hogy szorult némi életöröm (vagy valami annak tűnő dolog) is a zenekarba.
