Női dolgok ? NŐK, SZŐNYEGEK, HÁZIIPAR

A kiállítást létrehozó kurátorok, Lackner Mónika és Fülöp Hajnalka bőséges anyagból válogatták azt a néhány tucatnyi paraszti szőnyeget, amit végül a látogatók elé tártak. Azokat viszont a Jerger Krisztina tervezte, finoman hangolt látvány úgy tálalja, mint önálló személyiségeket: a szőnyegekre irányított fényekben dúsan pompáznak a piros, kék, zöld felületek, mesék bontakoznak ki a körbefutó szőnyegszéleken, szigorú paraszti rend és az abban megbújó egyéni vágyak, álmok a főmotívumokban. A falra tett vagy térbe függesztett szőnyegeket korabeli fotók kísérik ? erdélyi asszony a kerítésre aggatott szőnyegeivel, orsót lebegtető lány, hazatelepülő igazolványba készült családi fotó, a háttérben a szinte családtagként szereplő szőnyeggel. És persze itt van egy szövőszék is, kis emelvényre állítva, körülötte a szövéshez szükséges tárgyak, orsók, vetélők, gyönyörűen faragott motolla, gyapjúfésülő eszközök: akár egy női budoár a finom, míves toalett-eszközökkel. A női világ intimitásai egy kézimunka átiratában.

Ezek a szépen kidolgozott textilek többségükben még soha nem kerültek kiállításra, a kutatókon és restaurátorokon kívül senki nem látta még őket, pedig van olyan szőnyeg, amelyik 1902 óta van a múzeum birtokában. A legrégibb darabok az 1873-as bécsi világkiállításon is szerepeltek. Európa azokban az években kezdett más szemmel nézni a tradicionális női tevékenységekre. Az ipar fejlődése, a tömeges városba áramlás a XIX. század vége felé hirtelen űrt hagyott a nők körül: a család addigi keretei felbomlottak, a nők új szerepre vártak. Ezt vélte megtalálni az állami irányítás a női kézimunka háziiparrá fejlesztésében. Nőipar-kiállítások, vásárok, szövőtanfolyamok és államilag támogatott programok követték egymást. A falusi asszonyok, akik évszázadok óta maguk készítették a kelengyét, most a polgári vevőkör kielégítésére kezdtek szőni-fonni. Mintaalbumokba kerültek az alföldi, erdélyi, máramarosi, felvidéki motívumok, a paraszti szőnyegek színei, kompozíciói. A női háziipar megteremtésének vágya egészen odáig ment, hogy megversenyeztettek egy szövőnőt a lyukkártyás szövőgéppel, melyik gyorsabb, és a csata a kézi szövés javára dőlt el...

A ?felemelő század? álma azonban távol állt a valóságtól. A szövőasszonyok által befektetett munkaórák pazarlásnak bizonyultak a racionális ipari társadalmakban. A női integráció, a szűk élethelyzetekből való kiszabadulás nem ezt az utat igényelte. A paraszti szőnyegek, bár bekerültek a polgári lakásokba, nem lettek olyan kincsek, nem képviseltek akkora értéket, mint a világkiállításokkal szintén elérhetővé vált perzsa szőnyeg. A gépesített szőnyeggyártás néhány jól működő központja 1919 után a határokon túlra került, csak az 1920-as évek legvégén indult be a békésszentandrási szőnyeggyártás, ahol gépi torontáli szőnyegek készültek. Még a hetvenes években is láttunk ilyeneket használatban.

A női háziiparból tehát nem lett virágzó gyáripari ág, de a szőnyegszövés kézműves hagyományai a Kárpát-medence néprajzának különleges fejezetét adják. A kiállítás végighalad a századforduló falusi szőnyegkészítési technikáitól a torontáli, máramarosi, bácskai, sokác, bolgár, szerb szőnyegtípusokon át, a szecesszióban kicsúcsosodó textilművészetig, majd a mai erdélyi háziipar termékeiig. Mégsem a szőnyegekről szól, hanem ezen keresztül női sorsok, falusi otthonok, továbbvihető hagyományok rajzolódnak ki az anyagból. Zárásként Ardai Ildikó textilművész kamaratárlatát kapjuk, aki a kortárs művészetbe emeli a hagyományos erdélyi szőnyegmintákat, élő autonóm művészetet teremt a népi hagyományból. Munkái érzékletes közelségbe hozzák az Erdélyben itt-ott még mai is élő háziipart ? amiről az előző teremben Fülöp Hajnalka vetített fotósorozata tudósít ? és vele együtt a női képzeletnek a szövésben megmutatkozó teremtő erejét.