Női hús, avagy a Másik teste

Gergye Krisztián eredetileg nyolc táncosnőre komponált szólói a bemutató estéjére hétre csökkentek, Tárnok Mariann, a koreográfus régi alkotótársa ez alkalommal hiányzott a szereplők közül. A hét táncosnő - Gresó Nikoletta, Virág Melinda, Blaskó Borbála, Négyesi Móni, Fodor Katalin, Domokos Flóra és Hargitai Mariann - rövid, sajátos szólói változó intenzitásúak: egyesek erősebbek, eredetibbek, mások kevésbé izgalmasak; az összkép nem egyenletes, vi-szont meglepeté-sekkel teljes. Érdemes leszögezni, hogy a koreográfust nem a női nemi szerepek vagy a testen tükröződő társadalmi kódok érdeklik, ezeket a tartalmakat igyekszik mielőbb lefejteni.
A test nála kizárólag test, nincs jelentése, nem mutat túl magán, hanem visszakanyarodik önmagához. Ez annyit jelent, hogy Gergye esetében a színpadra tett test egyrészt mindig szexuális tartalommal telített, másrészt mindig az időben létező, romlandó, melynek fiatalságában benne rejlik pusztulása is. (Ettől még ezek a testek korántsem kiszolgáltatottak, a vágyat, a szexualitást, az erotikus játékokat olyan nőalakokon keresztül láttatja a koreográfus, akik mind keletire hangolt sminkkel - Károlyi Balázs festékmaszkjaival - rejtik el eredeti arcvonásaikat.)

Három szólót emelnék ki az előadásból: nagyon látványos Virág Melinda vékony, csupasz hátán a csontok és az izmok ritmusos feleselése, zavarbaejtő Négyesi Móni élveteg, szinte pornográf bevonulása, és egészen megdöbbentő Fodor Katalin csábító nyelvnyújtogatása, és az azt memento moriként felváltó halálvigyor. Amiből kicsit sok van a darabban, az a "hajazás", a hosszú loboncok vissza-visszatérő játéka, a túlfűtötten remegő ujjacskák légzongorázása vagy a görcsös végtagok összerándulása. Ettől függetlenül Gergye "mozgás-laboratóriumi színház-kísérlete" nem sikertelen; egyetlen hiányérzetem van csupán: a koreográfus nyaktól fölfelé mintha nem kalkulálna igazán a szereplőkkel, és éppen a legfontosabb erogén zónájukkal, az agyukkal, képzeletükkel, álmaikkal nem foglalkozna, pedig úgyis minden ott dől el.

Béres Móni jelmezeit most sem lehet eléggé dicsérni, az előadásban szereplő ruhákban egyszerre tükröződnek régi korok rafinált szabásvonalai, - olykor előkerül egy fűző vagy abroncsszoknya is - és az erotikus ruhák, fétisruhák jellegzetességei. A láttatás és az elrejtés között félúton a jelmezek megtartják eleganciájukat, de érzékiség árad minden egyes darabból. Bár csupán részeredményeket mutat a T.E.S.T. - néhány szuggesztív előadói pillanatot, kiváló zenét és szellemes jelmezeket -, a koreográfus csak magát okolhatja, amiért olyan magasra tette a mércét.