Operaelőadás a Szigeten, miközben a Motörhead már hangol ? ez önmagában izgalmasnak tűnik. És ha mindehhez hozzáadjuk a Sziget jól ismert hangulatát, körülményeit, vagy akár úgy is fogalmazhatnánk; állagát ? sejthető, hogy nem egyszerű vállalkozásról lehetett szó. Az előadás egy jó fél óra késéssel indult. Bodrogi Éva, először még prózában, röviden elmondta, mit is kell érteni a mezítlábas kifejezés alatt; mi nem más, minthogy mindenfajta kötöttség nélkül próbál a társulat a művészeti ágak között kapcsolatot teremteni ? és ehhez az opera kiváló lehetőséget biztosít, hiszen az egyik legösszetettebb művészeti megnyilvánulásról van esetében szó. Természetesen nem egy nyolcvan-száz tagú zenekart kell a szereplők mögé (vagy alá) elképzelni, és még csak nem is öltöztek korhű ruhákba. Az opera is csak annyiban volt opera, amennyiben a romantika korának ?slágereiből? összeállított szerelmi történeten keresztül ismerkedhetett meg a közönség a zene sokáig uralkodó műfajával, melyet a négy zenész tulajdonképpen kamarazenei eszközökkel mutatott be a közönségnek. Azért is használtam az ismerkedni kifejezést, mert valóban nem volt lehetősége arra a társulatnak igazán, hogy a korábbi előadásaik színvonalát, pörgősségét, intenzitását ez alkalommal is felmutathassák; hamar rádöbbentek maguk az előadók is, hogy a minden irányból érkező zene és zaj, a technika ördöge, valamint a talán szokatlannak tűnő környezet valamilyen módon ellenáll. De mégsem volt ezzel semmilyen komoly probléma; Gyabronka József ? akit eddig mint színészt ismerhetett elsősorban a közönség ? egészen felvillanyozódott a felismerést követően, hogy a rengeteg zavaró dolgot nem csak hogy el kell viselni, de le is kell győzni, vagy legalábbis nem szabad tudomást venni róluk. Mivel azonban profi művészekről van szó, a kezdeti illetődöttség hamar elillant és az előadás második felében csak a nagy ritkán berezonáló hangfalak okoztak némi kellemetlenséget.
Talán nem is a történet volt itt a lényeg, mert az a montázs, amit láthattunk, jó néhány operából lett összeválogatva, melyeket leginkább a kor, az érzelmek, és a minden esetben meglehetősen tekintélyt parancsoló zene az, ami összeköt ? azonban mindebből tulajdonképpen csak az érzelmek maradtak meg igazán. Leginkább csalásról, a férfi-nő kapcsolat árnyoldalairól, intrikákról és féltékenykedésekről esett szó és hang,Bodrogi Évaés Gyabronka Józsefelőadásában, amelynek erénye, már csak az említett körülmények okán is, elsősorban a humor volt, az a mód, ahogyan a két ?szerelmes? harcolt egyszerre egymással, a kintről érkező zajjal, illetve próbált rátalálni azokra az utakra, melyeket Koltai Katalin gitárművész és Bartek Zsolt klarinétművész mutatott meg számukra. A hallgatóságban bizonyára rögzült, hogy ez a műfaj is lehet könnyed, mert úgy alakítható (vagy úgy alakulhat), hogy mindaz a küzdelem, szenvedély és szenvedés, mely megjelenik, elsősorban a zene által, nem csak, hogy átélhető lesz, hanem feldolgozható is, és hogy a hangszerelés, az előadásmód, s mindezek együtt alakítják ki az összképet. Ha már a 19. század és komolyzene, akkor nem mehetünk el amellett, hogy Liszt-év van, s bár maga Liszt Ferenc mindösszesen egyetlen operát írt, a hangszerelésben, a művek újragondolásában/átértelmezésében nincs hozzá fogható. Nagy erénye volt ennek az előadásnak is, hogy mindösszesen egy klarinéttal (néha oboa), egy gitárral és persze két énekhanggal szinte tökéletesen megidézte Puccini Bohéméletének padlásszobáját, vagy Bizet Carmenjének csempésztáborát.
