Novák Péter: Egyre nehezebben viseljük a városi lét okozta tüneteinket

Mondhatjuk, hogy a népi kultúra szépségei és értékeinek mentése köszön vissza az új műsorodban?

Pontosan, némiképp kitágítva mindezt, mert nem feltétlenül a már nem létező vagy újrahasznosított paraszti kultúra szépségeit mutatjuk meg, hanem egyáltalán a vidéki létét és létezését. Úgy vélem, a városi lét okozta tüneteinket egyre nehezebben viseljük, ezért a nagyváros, a metropolisz természetellenes közegében alternatíva kell. Mintát szeretnénk mutatni, de nem feltétlenül azzal a szándékkal, hogy mindenki hagyja ott a városokat, mert ez naiv gondolat lenne, és a vidéknek se tenne jót. Inkább egy olyan tanulási folyamat részvételére invitáljuk a nézőt, amelyben példákat láthatnak arra, hogy a bemutatott mikroközösségekben élők hogyan tartják tiszteletben egymást, és miként fektetnek nagyobb hangsúlyt az egymásrautaltság és az átláthatóság okán született értékekre. Sok mindent importálhatunk ezekből a nagyvárosi létezésbe, hiszen a bérház lakói is közösséget alkotnak, és egy erkély is lehet az általunk ültetett növények otthona. Lehetünk figyelmesebbek az embertársainkkal és vigyázhatunk a környezetünkre; járhatunk bringával, átgondolhatjuk az értékeinket, hiszen azok a rendszerek, amelyeket létrehoztunk, romokban hevernek, roskadoznak és mindjárt a fejünkre esnek.

Hol és hogyan zajlott a műsor forgatása? Mi alapján választottátok ki a helyszíneket, a szereplőket?

Öt kísérleti adást raktunk össze egyelőre, és igyekeztünk a népi hagyományőrzés legszélesebb skálájából meríteni. Bemutattuk a kiscsőszi Élő Forrás egyesület munkáját, jártunk Rózsa Péter biokertészetében, voltunk olyan mikroközösségekben, amelyek teljesen modern gondolatok mentén, a fenntarthatóság és az energiahasznosítás jegyében működnek, és ellátogattunk például Szennára is, ahol pedig pont a karácsonyi időszakhoz kötődő élő hagyomány és kultúra rendkívül megkapó jelenléte érződött. A lényeg az volt, hogy mindegyik település más legyen.

Miért ez az irodalmi utalás a műsor címe?

Mert nagyon szép kifejezés, hogy valaminek a bolondja vagyok: a szerelemé, az életé, a falué. A szenvedélyt érzékeltetjük vele: legyünk a falu bolondjai, járjuk a vidéket, túrázzunk, ismerjük meg embertársainkat!

Számos műsorod volt már az elmúlt évtizedek során, de sosem készítettél két egyformát.

Közel tízéves ötletem A falu bolondja, amit közszolgálati feladatnak gondoltam. Most öt részt a Petőfi Kulturális Ügynökség jóvoltából létre tudtunk hozni. Leginkább oktatási anyagként tekintek rá, bár sok bolondozás van benne, és nem hazudtoljuk meg magunkat, hiszen laza és szórakoztató a műsor, de telis tele olyan típusú tanulságokkal, amelyekből simán meg lehetne tartani egy-egy osztályfőnöki órát. És ha már a népi kultúrára kérdeztél rá, gondolj bele, hogy csak a jeles napjainkhoz kötődően milyen szép, tizenkét részes sorozatot lehetne csinálni! Hányféle népszokás, hagyomány, ünnep volt ebben a nagyon nehéz paraszti életben! És mindamellett, hogy legalább annyira drámai és erőt próbáló a mai létezés is, szerintem nem ártana, ha a megbecsülésén túl a megünneplésére is fordítanánk energiát. Sokfelé mozdulhat ez a dolog.

Műsorvezetőként ezúttal hogyan kell téged elképzelni?

Ismeretterjesztő műsorról van szó, amit amellett, hogy vezetek, a kollégáimmal együtt szerkesztek és rendezek is. Élemedett korom ellenére igyekszem a tőlem megszokott friss, ropogós stílusban tartani. Az interjúk mellett lírai pillanatok, narrációk is vannak benne, sokszor magam véleményezem, amit láttam, ami történt.

Ha már a szenvedély szót említetted, a színházhoz hasonlóan a televíziózás is a szíved csücske, nem?

Abszolút! Amikor 2000-ben létrehoztuk a Sziget tévét, amiből a Kultúrház című műsorfolyam lett a Magyar Televízióban, az pontosan ezt a stílust követte. Közvetítés közben színes anyagok és mindenféle, a Szigeten tapasztalt életmódhoz kötődő történetek gazdagították a műsorstruktúrát. Ahhoz a generációhoz tartozom, amely már az internet megjelenése előtt is dolgozott, és tudja, hogy a televízió annak ellenére interaktív találmány, hogy aki otthon ül, azt nem látjuk, nem kommunikálhatunk vele, de mégis érezzük, tudjuk, hogy a színházhoz hasonlóan van bennünk valami közös, rá tudjuk hangolni valamire a nézőket. Sosem esett nehezemre, hogy ebben a műfajban gondolkodjak, és számtalan kísérletező munka van már mögöttem. Szóval létezik egyfajta műfaji kötődésem, és úgy tűnik, hogy ennek a művelését minden évtizedben megengedhetem magamnak egy kicsit. És ennek nagyon örülök.