Ennél a célnél ma Magyarországon a kultúra területén nincs égetőbben, fájóbban aktuális: lerántani a hályogot a megtévesztett emberek szeméről, hogy megértsék a rasszizmus, a xenofóbia, a kisebbség gyűlöletének oktalanságát, lehetetlenségét. Végül csak a mindig szókimondó Babos Gyula tartotta fellépése során szóban is fontosnak emlékeztetni hallgatóságát: micsoda dolog, hogy valakit a bőrszínéért, a származásáért gyűlöljenek! A többiek beérték a fellépés tényével, zenészkénti kiállásukkal, nem számítva persze Marton László Távolodó konferanszait a Világzenei Nagyszínpadon - sajnos (amennyit én hallottam belőle) csak magyarul, holott a délutáni és az esti programon nyilvánvalóan több volt a külföldi szigetelő, mint a magyar.
Még egy nagyon határozott kijelentést kell tenni ezen a helyen: a magyarországi és Kárpát-medencei cigányság hozzájárulása nélkül a magyar jazz hangzó és elhangzott öröksége hatalmas nagyságrenddel lenne szegényebb annál, amilyennek ma ismerjük. Azt is mondhatjuk, hogy a magyar jazz a cigány tartalom nélkül elképzelhetetlen. Kezdettől fogva, idősebb Pege Aladártól és Sült Haltól kezdve Snétberger Ferencen át a Montreux-i Jazzfesztiválon idén nyáron világraszóló sikert elért gitárosig, a versenygyőzelmet haza(!)hozó Balogh Rolandig a romák és a szintik adták a legjobbak egy fontos, elmaradhatatlanul fontos részét. (A zeneművészet egyéb területeire itt elég csak utalni.)
Babosnak persze, amint arra Marton is emlékeztetett, azért is itt volt a helye, mert régóta nevében is, és összetételében is olyan zenekarokat vezet, amelyek tudatosan a "romani" zenei világ felé nyitnak a jazzből utat. Legújabb összeállítású zenekarának volt a színpadon a magyar csapatok közül a legnagyobb sikere. A régi témák új hangszerelésben szólaltak meg, Veress Mónika énekét és a többi szólót ovációval fogadták. Érdekes, hogy mennyire más szabadtéren, és főleg a Szigeten a közönség reakciója, egy-egy ritmusváltás, egy táncosabb ütem, egy jó kiállás vagy effekt azonnal megmozgatja őket, akik gátlásaik egy részét már a szigetre lépve elvesztették. A bulizós hangulathoz a végig a hangosító pult mellett gyakorolgató francia zsonglőr vagy a fűben kártyázó németek ugyanúgy hozzátartoztak, mint a két szőke skandináv lány, aki többször is táncra perdült, vagy a brit fiatalok, akik elismerésüket szapora pogózással fejezték ki.
Jól válogattak a helyhez és a hangulathoz a szervezők, akik két típusból rakták össze a programot az esti nagykoncertig (ez részben magyarázza is egyes "nagy nevek" hiányát). Baboshoz hasonlóan elektromos hangszerekre és jazz-rock indíttatásra épít a KLB trió (Kaltenecker-Lukács-Borlai), az In Line együttes, és László Attila zenekara. Utóbbi Emilióval és néhány számban Harcsa Verával egészült ki, a két énekes együtt nagyon hatásos. De nagy sikere volt a zenekarvezető régi-új billentyűsének, a hosszú ideig külföldön élt Csanyi Zoltánnak, aki régen is, most is elképesztően virtuóz szintis, ő Lattmann Bélával a Budapest Jazz Club színpadán az éjszakai műsorban is fellépett. Itt Szakcsi Lakatos Béla, Vukán György, Binder Károly és Márkus Tibor révén afféle külön zongoristaparádé volt - a hajnali négyig vígan kitartó közönség előtt.
A nagyszínpad második stilisztikai típusát a big bandek adták, ritka alkalom, hogy a két vezető magyar nagyzenekar egymás után lépjen fel. A Modern Art Orchestra és a Budapest Jazz Orchestra egyaránt a legmagasabb színvonalon teljesít: és ami külön öröm, hogy a hangtechnika, bár a BJO-nál kicsit nehezebben állt be, már az első szám közepe-végétől mind a közelebbi, színpad előtti részen, mind hátrébb példásan jól szólt. A harmadik, ritkán látható csapat a Morgan Workshop nevet viseli, Zsoldos Béla ütőhangszeres vezeti, amolyan gála felállásban játszott, hiszen a teljes MAO-fúvósszekción kívül rengeteg elsőrangú szólistát léptetett fel.
A Miles from India project, a Világzenei Nagyszínpad fő, esti attrakciója kiválóan illeszkedett a rasszizmus elleni programba: mert célja, hogy két, nagyon távoli kultúra régen megvalósult fúzióját keltse új életre. Az élesen antirasszista Miles Davis emlékét ápoló zenekar abból az időből merített, amikor a mester az On The Corner című lemezének felvételei táján, a hetvenes évek elején dolgozva több indiai muzsikust is stúdióba hívott. Más az ő időérzékük, ritmus- és harmóniaviláguk, és Davis ebben az időben különösen vonzódott a jazz-rocknak a pszichedelikus kiterjesztéséhez. Ez ráadásul illett munkásságának korábbi céljaihoz is, ezért nem volt zavaró, hogy a Szigeten a projektzenekar a Davis-örökzöldek közül olyan korábbi darabokat is műsorra tűzött, mint az All Blues vagy a So What, és a későbbiekből is feldolgozták a Jean Pierre-t. A kiterjesztett szólók és duók és a nagy ívek uralták a koncertet, amely megvalósította a lényegi fúziót: indiai volt és jazz egyszerre.
A legnehezebb szerep, a megidézett mesteré Nicholas Paytonnak jutott, aki teljesen kívül tudott maradni az ilyenkor óhatatlan imitációs kényszeren. A jazz örökségéből már a legnagyobbakhoz mérhető teljesítményt maga mögött tudó, még mindig fiatal New Orleans-i trombitás hű volt Davis szelleméhez, de zenei értelemben csak kisebb gesztusokat tett: inkább magát hozta, például hosszan kitartott magas hangokkal. Nagyon jó első szólistaként belesimult az indiaiak által meghatározott hangzásképbe. Az indiai származású, de Egyesült Államok-beli születésű Rudresh Mahanthappa altszaxofonos zenei vezetőként is működött, teljesen egyéni szólóit már a Mediawave-en is megcsodálhattuk.
Ugyan a beharangozott felállás egyes pontokon változott, mire a Szigetre ért, az öt indiai hangszeres (közülük viszont egy amerikai születésű fuvolás volt briliáns) lehengerelte a Nagyszínpad közönségét, zajosan ünnepelték őket a két és fél órás koncert minden szólójának végén és szünetében, U. Shrinivas (mandolin), Selva Ganesh (kancsira) és Hidayat Khan (szitár) felelgetései minden egyes alkalommal extatikus reakciót váltottak ki. Az eredetileg meghirdetett billentyűs helyett (a projekt lemezén szintén szereplő) Adam Holzmann billentyűzött egész magas szinten, de sajnos az ő zongoraszólóiról többször is lemaradt a hangmérnök. A két dobos (Ndugu Chancler és Vince Wilburn) pedig a roppant muzikális Darryl Jones-szal együtt (ő kísérte Davist az egyik budapesti koncertjén is) hozta a hetvenes éveket visszaadó kőkemény alapot. A világzene ínyencei is jól jártak ezzel a jazzkoncerttel.
