2003-ban Kanehara Hitomi Japán legfontosabb irodalmi elismerését, az Akutagava-díjat kapta Pirszinget a kígyónak című könyvéért. Valószínűleg a trófea miatt akartam igazán rájönni, mi idegesít ebben a zsebregényben. Mert hogy nincs benne egy épkézláb dialógus, hogy egyik oldalról a másikra alig bír átdöcögni a szöveg, hogy az egész történet összes szereplőjével együtt úgy lóg a levegőben, mint egy leeresztett lufi, hogy a "japán jellegből" egy mellékszálon belógatott kimonón kívül az égvilágon semmi nem jön át - mindez kevés lenne indoknak.
Gondolkodtam azon is: vajon az egész szenvelgéstörténetet a tradicionális, mégis agyontechnicizált és szétglobalizált japán társadalom kritikájának szánta-e Hitomi. Vagy ennél is többnek: egyetemes kortünetnek. Szándékoltan a levegőben lógónak, kontextus és kommentárok nélkülinek. Leletnek, amelyből - ha emberöltők múlva megtalálnak - jól kiolvashatják, hogyan pusztultunk.
Aztán rájöttem, hogy nem maga a könyv, hanem Kanehara Hitomi figurái idegesítenek nagyon. Amiért nincs bennük egy fikarcnyi fájer! Ember- és életgyűlölő korszaka pedig nagyjából a világ összes kamaszának volt és van. (Eltekintve attól az elhanyagolhatóan kevés államtól, ahol a fiatalok napi néhány falat rizs iránt érzett leküzdhetetlen vágya jobbára übereli a spleent). És szinte teljesen mindegy, hogy valaki Csáth Géza Ópiumát, a Doors nagylemezét vagy a legfrissebb punk-újságot őrzi a párnája alatt bibliaként. Még az is mindegy, mibe öltözik, kikkel barátkozik, milyen zenét hallgat, mit iszik és mit szív. Csak legyen benne spiritusz! Ebben a korban nyilván hülyeség elvárni, hogy az ember megfogalmazza: mit szeret. De legalább azt tudja, mit utál - mondatja velem az életösztön. Ellentétben Hitomi teremtményeivel. Akik már nem nagyon akarnak élni.
A főhősről, Luiról száztizenhét oldalon keresztül két dolgot tudok meg: plázacica helyett most már inkább tetovált-pirszinges punk lenne. Másrészt azt szeretné, hogy aki épp dugja, ne macerálja folyton. Előbbi projektjét a könyv végére sikerrel teljesíti: 14 G-s nyelvpirszingjének helyét addig szadizza, amíg a lyuk 00 G-sre tágul. Ez azt jelenti, hogy nyelve hegyét és a lyuk karimáját legfeljebb öt milliméter választja el egymástól. Ideális állapot: ezt már játszva át lehet nyisszantani szikével; igaz, vérzik, mint az őrült, jó eséllyel begennyed meg elfertőződik. De a cél szentesíti a bacikat. Hiszen "én is azt akarom, hogy a kinézetem alapján ítéljenek" - vallja megkapó őszinteséggel Lui.
Aki a testkínzások véres-ragadós leírása mellett unalmas és extrém ágyjeleneteinek állandó taglalásával provokálna. Ha lenne még mindennek bármi hatása a harmadik, a tizedik, a huszadik alkalommal. Hogy barátja, a vörös sörényű, agyontetovált, kígyónyelvű Ama a lány fanszőrzetére élvez az aktusok végén, ezt bátran nevezhetjük a regény egyik toposzának. A másik visszatérő elem Lui "én-nem-eszem-csak-sört-vedelek-le-is-fogyok-húsz-kilóra-és-még-észre-sem-veszem" kezdetű hazugsága. Meg a bőrfejű, szadista tetoválómesterrel, Sibával való titokban-keféléseinek hosszú sorozata. Utóbbiban a torokszorongatás és a karkicsavarás idővel unalmas részletként sikkad el a tizenkilenc éves leány föl-fölböffenő emlékei mellett. Ahogy Japán hagyományos férfiszórakoztatói, a gésák évszázadokon át mindenben a hímek kedvét lesték, Lui alázata is alig ismer határokat. Az azért már neki is sok volt, amikor jól fizető ex-kuncsaftja kalapáccsal akarta széttörni az egyik testnyílásába dugott kólásüveget...
És itt én, az olvasó nagyjából el is jutok oda, hogy már nem szeretnék értelmezni. Sőt - kortünet ide vagy oda - már az sem érdekel, hogy end-effektként a szadista tetoválós a vézna Amát is gerincre vágja, majd csikkel mintákat éget a bőrébe, letépkedi a körmeit, és miután halálra kínozza, füstölőt dug a farkába.
"Durva, de igazi keleti delikát" - írja Hitomi könyvéről egy hozzászóló a manga.hu című honlapon. Durvának, durva. Ez igaz. De mitől keleti? És mitől delikát?
