Őszintén szólva, amikor először elolvastam az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál programfüzetét és benne a Rimini Protokoll előadásának címét, kaján mosollyal arra gondoltam, hogy na, ezen az estén üres nézőtér előtt fognak játszani a színészek. Hiszen van ma - legalábbis a világnak ezen a részén! - épeszű ember, aki Marx Tőkéjével mint vonzónak vélt színházi szöveggel akarja becsalogatni a nézőket a színházba? Nem, ilyen nincs. Kivéve Helgard Haugot és Daniel Wetzelt, akik 1994/95-től (harmadik társukkal, Stefan Kaegivel) folyamatosan készítik besorolhatatlan műfajú színházi előadásaikat, amelyek nagyon közelítő, jobb híján-meghatározással a dokumentarista-szociológus színház kifejezéssel írható le.
Amikor három évvel ezelőtt nálunk jártak a Trafóban, az időközben világhíressé vált Blaiberg und sweetheart19 című produkciójukat hozták el, amelyben szívátültetésen átesett civilek meséltek arról, hogyan találták meg az internet segítségével hasonló sorsú társaikat, jó esetben életük párját. De volt előadásuk, amelyben kétszáz, az utcáról castingolt amatőrrel - szigorúan jegyzőkönyvszövegekre építve - eljátszatták a bonni Bundestag egy ülésnapját, és készítettek előadást a Sabena belga légitársaság elbocsátott dolgozóival (Sabenation) is. Tapasztalati színház. Fikció, drámai alapanyag kizárva, maga a dramatizált szöveg az életből van ellesve, s az esetek döntő többségében a szövegben megelevenedő emberek azonosak a színpadra lépőkkel, tehát eltűnik a határvonal színész és civil, színház és élet között.
A fent említett három alkotó (rendező? jelenetsorrend-összeállító?) egykoron a giesseni Institut für Angewandte Theaterwissenschft (Alkalmazott Színháztudományi Intézet) hallgatói, majd munkatársai voltak, s itt alakították ki azt a színházkészítési modellt, amely mára Németország egyik legizgalmasabb s világszerte egyik legsikeresebb alkotói műhelye. Folyamatosan dolgoznak, Hamburgtól Düsseldorfon át Berlinig és Zürichig vállalják fel a színházak, hogy náluk készítsék el előadásaikat, amelyek azután világkörüli turnékra indulnak.
A Marx: A tőke, I. kötet egyszerre pontos és félrevezető cím. Pontos, mert folyamatosan idézik a marxi szöveget (egy idő után a kezünkbe is nyomják a színpadi polcokról komótosan leszedett köteteket, hogy együtt olvassuk - értelmezzük a klasszikus sorokat), tehát mintegy sorvezetőként szolgál az elmúlt mintegy hatvan év színpadon megidéződő élettörténeteinek megértéséhez. És félrevezető a cím, mivel A tőke nem tárgya az eljátszott drámá(k)nak, hanem ürügye: olykor viszonyítási, máskor kiindulási pont, megint máskor a beidézett szöveggel reflektálnak a szerzők-rendezők az egyes élettörténetekre, illetve Marx segítségével világítják meg a kapitalizmus közgazdaságtani törvényszerűségeinek jobbára áldozatul esett szereplők sorsfordulatait.
A színpadkép eleve történeteket mesél: legfelül keleti (kínai) papír-lámpasor, alatta sokosztatú polcrendszer, amelybe és amely elé besorolva-beékelve ülnek, kucorognak, álldogálnak jelenésükre várva a majdani szereplők, megannyi civil: egy statisztikus, gazdaságtörténész (Thomas Kuczynski), egy oroszul beszélő lett filmrendező, történész (Talivaldis Margevics), egy tolmácsnő (Franziska Zwerg), egy vak telefonközpontos (Christian Spremberg), egy volt forradalmár, mára lecsúszott kereskedő (Sacha Warnecke), egy Kína- és Ázsia-szakértő vállalati tanácsadó (Jochen Noth), egy villanyszerelő, egykori szenvedélyes szerencsejátékos (Ralph Warnholz) és egy író, terapeuta (Ulf Mailander).
Az összbenyomás meghatározó eleme, a látványt uraló díszletelem mégis a könyv: mintha mindenünnen Marx A tőkéje nézne le ránk, a borítóba kötött lapokra lenne írva minden történés oka és célja. Kinek-kinek persze ott van e gondosan tervezett játéktérben az élettörténetére jellemző tárgy, vagy tárgyegyüttes is: itt két, fényeit csábosan villogtató játékautomata, ott egy kormetszetet nyújtó lemezgyűjtemény, és így tovább: mesél a szín, mintha egy előkészített, nagy-összevissza képeskönyv lapjait forgatnánk, úgy lépnek sorra elő élettörténeteikkel a szereplők. Milyen szerepet játszott-játszik ezeknek az igazán különböző sorspályákon mozgó embereknek az életében Marx műve? Ez volt Helgard Haud és Daniel Wetzel kérdése, s ez volt a kiválasztott nyolc szereplővel hónapokon át tartó interjúsorozataik tárgya, amelyekből végül az előadás szövege összeállt. E történetek közt természetesen vannak jobban, s vannak rosszabbul előadottak, vannak megrázóak és hétköznapiak, hitelesek és már-már feszengésre késztetően laposak. Kiemelkedő mind tartalmában, mind előadásában a lett filmrendező gyerekkori hányattatásának, marhavagonból történt majdnem-eladásának a tolmácsnő segítségével előadott, így szinte szenvtelenül távoltartott, tökéletesen színpadkész, ízig-vérig tragikus monológja, és hasonlóan remek a statisztikus-gazdaságtörténész precíz számadatokkal alátámasztott minden megszólalása. S remek a vak call center-es fiatalember finom öniróniával és bámulatos életvidámsággal előadott féldokumentarista, féldiscjockey részvétele a játékban. A legkevésbé sikerült a "szélhámos-király", befektetési tanácsadó túlságosan hosszúra sikeredett - s ha jól érzékeltem, kissé dekoncentráltan előadott - önvallomása.
Amikor már-már belenyugodnánk, hogy a párhuzamosan előadott élettörténetek (amelyek egyetlen találkozási pontja, hogy valamennyi A tőke tanainak illusztrációjaként szolgálhatnak) sorozatát szervezték színművé a szerzők, a legváratlanabb pillanatokban játszani kezdenek a szereplők: levetve-elhagyva civil mivoltukat, egyszer táncra hívják egymást, egyszer füstgép keltette homályból előbukkanva, országok zászlóiba, mint csadorba burkoltan árasztják el a színpadot. Lehet fanyalogni ezeken a beiktatott jeleneteken, hiszen a nem színészek óhatatlanul groteszk figurákká válnak, amint szerepet "játszanak" nem önmagukat adják. Ugyanakkor e nyilvánvalóan történetidegen gesztusok is a helyükre kerülnek, ha annak fogjuk fel őket, amik: figyelmeztetések, hogy mi minden jöhet még bármelyikünk életében. És akkor 1944-től, az első, megelevenedő élettörténet kezdő dátumától nemcsak a Hansi Bargeldre keresztelt Johnny Cash 1996-os daláig, de egészen 2020-ig, a mai "forradalmár" ifjú jövőbe vetített delíriumos győzelmi mámoráig is eljuthatunk. Hiszen, ahogy az a zárómondatokban el is hangzik: előbb-utóbb ugyanoda jutunk vissza történeteink-történelmeink során; Marx nemhogy nem avult el, de eljöhet még a nap, amikor érvényesebb lesz, mint valaha...
