„A portréfotózás döntő mozzanata az, ami két ember között az első percben történik. A pillanat, amikor a tekintetük összeér” – mondja Belicza László Gábor fotóművész.
Hogyan talált meg a Kobuci Kertről szóló feladat?
Pár éve a Petőfi Irodalmi Múzeumban végzett munkám során fotóztam néhány írót, és később a múzeum egyik munkatársa ajánlotta ezt a lehetőséget. A tesztmunka Péterfy Bori fotózása volt. A kép elnyerte a stáb tetszését, így elkezdhettem a portréfotó-sorozat készítését. Később egyébként újra készítettem Boriról képet.
Reklám vagy művészeti produktum az album?
Nehéz kérdés, hogy az alkalmazott fotográfia és a fotóművészet között hol a határ. Ez nem olyan nyilvánvaló, mint gondolnánk, főleg nem a portré fotográfiákban. Alapvetően fotóművészeti célú projekt volt, azzal a szándékkal, hogy a képeken keresztül állítsanak emléket az elmúlt tíz évnek, hogy megmutassák, milyen érdekes és értékteremtő emberek fordultak meg a Kobuci Kertben.
Átjön a fotós egyénisége a képeken?
Remélem, hogy és is benne vagyok valamennyire az általam készített képekben, különben valamit nagyon rosszul csinálnék! Hozzáteszem, nem vagyok elégedett a könyv kivitelezésével. A képekkel sem vagyok nyilván, de van benne két tucat igazán-igazán jó fotográfia. Nekem ez számít.
Kit volt a leghálásabb fotózni?
Mindenkivel élveztem a munkát, szinte minden portré elkészítése járt valami vicces vagy emlékezetes történettel. A portréfotózást meghatározza, ami két ember között az első percben történik. A pillanat, amikor a tekintetük összeér.
Misztikusnak tűnik, de meggyőződésem, hogy a fotó igazi ereje a megszülető emberi kapcsolattól függ. A munka befejezése óta is jó viszonyt ápolok mindegyik alanyommal. Ezek a kapcsolatok nagyon fontosak nekem. Az előadóművészek sokszor a közönségnek szánt arcot "viselnek", de engem nem ez, hanem a hétköznapi személyiségük érdekel.
Milyen a rossz portré?
Erre nincs egyetlen jó válasz. Mindenkinek más a személyes kötődése, és ez határozza meg, hogy mi a jó.
Egész című fotóesszéd 2012 óta folyamatosan készül. Személyes kötődésből?
A sorozatnak két fontos aspektusa van. Amikor ráeszméltem, milyen fontos nekem a fotózás, az foglalkoztatott, hogy a Nap nyolc fénypercnyire van a Földtől. Gondolj bele: nyolc percbe telik, mire ideér hozzánk a fény.
Azt hisszük, az a jelen, amiben vagyunk, pedig valójában az nem más, mint a múlt. Abban a tévképzetben kattintod el a gépet, hogy a jelent fényképezed, de a pillanat máris a múlté, ráadásul nyolc perccel el vagy csúszva. A fotónak ez az ereje rendkívül izgalmas.
A hosszú, akár egy életen át tartó fotómunkákat szeretem. A sorozat az unokaöcsémről szól, akinek nagyon fiatalon meghalt az édesapja, azóta fényképezem őt, része az életünknek.
Létezhet az etikai okokból soha nem vállalható kép?
A fényképezésben óriási hatalom van. Embert fényképezni olyan, mint a jelenléteddel irányítani a másik embert. Akár pusztán a gesztusaiddal. Természetesen ez hatalmas felelősséggel jár együtt.
Van olyan fotó, ami felháborít?
Van: az, amelyik az embert nyitott szájjal ábrázolja. Olyan ez nekem, mint másnak vizes zacskót tapogatni.
Mit tervezel a nyárra?
Folytatom az Egész című sorozatom, legközelebb 2021-ben tervezem újra publikálni. Folyamatosan készítek portréfotókat, például a Műcsarnokban várható egy érdekes projekt. Illetve a barátnőmmel közösen dolgozunk egy izgalmas fotódramaturgián. Sokat köszönhetek neki, nemcsak azért, mert mellettem volt az első albumom megjelenésének nehézségeiben.
Nyitókép: Szabó Tamás (Mojo Workings). Fotó: Kobuci Kert - Tíz év élő zene/Belicza László Gábor
